A rendszerváltás óta hova jutott a Kárpát-medencei magyarság? címmel tartottak múlt pénteken közéleti beszélgetést a IV. Nyárhangoló Fesztivál keretében. Erre a kérdésre Lezsák Sándor, József Attila-díjas költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a Lakiteleki Népfőiskola alapítója és dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke válaszolt, illetve megosztotta véleményét a Kárpát-medencei magyarság helyzetével kapcsolatban. A beszélgetést Brasnyó Zoltán, a Pannon Rádió fő- és felelős szerkesztője moderálta. Lezsák Sándor, akinek a lakiteleki háza udvarában tartották meg a sokak által a rendszerváltás kezdeteként definiált Lakiteleki találkozót, személyes, történelmi emlékein keresztül idézte fel a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek folyamatait, amelyeket egyfajta sorsszerű és irodalmi keretben lát. Beszédében hangsúlyozta: a politikai elköteleződés nem lehet távol a valóságtól, és az irodalom, valamint a nemzeti kultúra adja a hiteles eligazodás alapját. A rendszerváltás és annak kezdete tekintetében Pásztor Bálint kevesebb személyes élményről tudott beszámolni, hiszen annak idején gyermek volt, viszont értekezett a tanulságokról, továbbá a rendszerváltásnak köszönhetően és azt követően megkezdett nemzetpolitikai és nemzeti kisebbségi politikai folyamatokról, amelyeknek már ő maga is szereplője, illetve alakítója.
A Magyar Szónak a rendezvény után nyilatkozott Lezsák Sándor és Pásztor Bálint. Az alábbiakban a Lezsák Sándorral készült beszélgetést olvashatják.
– Egyik korábbi interjúja alkalmával úgy fogalmazott, a reményteli jövő az erős kisközösségekre és a kereszténységre épülhet. Hogyan lehet erősíteni a kereszténységnek a társadalomban betöltött szerepét akkor, amikor például egyre többen definiálják magukat agnosztikusként, vagy ateistaként, és amikor mind Magyarországon, mind Szerbiában a nagyvárosokba való migráció jelensége révén gyengülnek a kisközösségek?
– A Lakiteleki Népfőiskola, illetve a keretében működő Kárpát-medencei népfőiskolai hálózat közösségében szerzett tapasztalatom azt mutatja, hogy ha a fiataloknak azt mondják, „gyertek, egy nagyon jó előadás lesz a keresztény egyházat ért támadásokról”, akkor a fiatalok esetleg tiszteletből, de nem nagyon lelkesen mennek el erre az előadásra. Viszont ha csocsóbajnokságot hirdetek, akkor jönnek. Ha ide esetleg bemegy egy pap, a vállán mondjuk gördeszkatokkal, akkor előbb-utóbb valaki kiszúrja. Ekkor valószínűleg megkérdezik tőle, hogy gördeszka van-e nála, mire a pap azt válaszolja, hogy „igen, méghozzá a legújabb”. „Maga tud egyáltalán gördeszkázni”? – hangzik el a következő kérdés, amire a pap azt válaszolja, hogy igen. A fiatalok ekkor kételkedni kezdenek, a pap viszont bizonyítja, hogy tud gördeszkázni. Ezáltal öt perc leforgása alatt rengeteg hívet szerez, hiszen megtalálták a közös nyelvet, azonos gondolatok jönnek elő. Utána már tud beszélni a keresztény egyházat ért támadásokról. Lakiteleken 24-féle játék van. Van römi és ultiverseny vagy malomjáték, billiárd, foci... Először kell egy olyan dolog, amelyik révén kapcsolat jön létre, ezt követően lehet, de nem erőlködve, körbejárni az általuk felvetett problémákat. Én pedagógus vagyok, tudom, hogy a közösségi tér nagyon nagy kincs. Van 23 olyan szórványiskolánk Erdélyben, amelyekkel a kapcsolat erős. Nemrégiben iskolásoknak szépíró versenyt szerveztem, jól meg is jártam, jött vagy 1500 alkotás. Olyan feladatkat kell adni a gyerekeknek, amelyek elvégzésével élményhez jutnak. Mind az 1500 gyereknek küldtem köszönőlevelet. A versenyt anyák napja alkalmából szerveztük. Mivel nem tudtam, hogy mi legyen az 1500 írás sorsa, ezért elküldtem ezeket olyan nagymamáknak, akik egyedül vannak. Volt olyan, aki visszaírt a gyereknek, és kapcsolat jött létre, egyeseket tiszteletbeli nagymamának fogadtak a családok. Ez csodálatos. Ez a másik nagy titok, hogy kapcsolatnak kell lennie. Én is olvasom, hallom, hogy ilyen bajok meg olyan bajok vannak. Ez természetes, mindenkinek van valami baja, egészséges ember nincs a világon. Talán egészséges közösség sincsen. De keressük azt, ami érték benne. Ez lehet a titka az én jókedvemnek.
– A politikával kapcsolatban is kiemelkedő téma a generációváltás. Szükség van a „nagy öregekre”, de azokra is, akik majd csinálják tovább. Önnek, aki tanárként is foglalkozott fiatalokkal, mi a véleménye, hogyan lehet biztosítani az utánpótlást a politikai, pártpolitikai szférában?
– Jönnek maguktól. Egy részük gyanús. Nyilván vannak olyanok, akik a közéleti szereplők vonatkozásában a sikerre, pénzre, autóra, titkárságra összpontosítanak. Az ilyent én nagyon gyorsan hátrálásra bírom. De például 20 évvel ezelőtt a mai kabinetfőnököm az egyik kollégiumon jött oda hozzám azzal, hogy szeretne a munkatársam lenni. Mondtam neki, hogy sokan szeretnék ugyanezt. Végül eljutott oda, és kinevelődött. Ez nem egyik pillanatról a másikra történik, viszont most folyamatos nemzedékváltás van. Nagyon sok tehetséges fiatal jelenik meg a Fidesz háza táján, a KDNP-ben és az én környezetemben. Neveket nem mondanék. Persze vannak olyanok, akik közben megbuknak. Miután államtitkári tisztségre kerülnek, sokan azt hiszik, hogy akkor már mindent megvalósíthatnak, amit akarnak. Viszont rá kell jönniük arra, hogy egy államtitkár a miniszter hangja, de a miniszter is rájön, hogy a miniszterelnök hangja. Van önállóság, de bizonyos határral. Aki ezt nem veszi tudomásul, abban nincsen alázat, az nem csapatmunkában és összefogásban gondolkodik. Az elmúlt harminc-egynéhány évben nemegyszer ültem Orbán miniszterelnök úrral olyan helyen, ahol többen vitatkoztak, döntöttek. Mindig nagyon becsültem a miniszterelnök urat azért, hogy adott esetben képes volt azt mondani, hogy „igen, elfogadom és visszahúzódom”. És utána nem volt olyan, hogy „no, megállj csak!” Nem lehet másképpen. Én is képes vagyok elfogadni a munkatársaim véleményét.
– A pártpolitikai pluralizmus, azaz a többpártrendszer annak idején a rendszerváltás alapvető céljainak egyike is volt. Mindazonáltal a nemzeti kisebbségi közösségek tekintetében gyakran elemzés tárgya volt már a kérdés, hogy vajon ugyancsak jó és célravezető-e a pártpolitikai sokszínűség ezek esetében?
– Mindaddig, amíg a résztvevőkben van kellő alázat és kellő elfogadás, azaz ott a képesség, hogy kellőképpen végiggondolják a másik véleményét. Végül is bármennyire is a többpártrendszerre épül egy parlament, kell lennie egy nemzeti minimumnak. Már 30 évvel ezelőtt is ezt mondtam. Lehet, hogy ezt időnként meg kell vitatni, hiszen a dolgok változnak, de ha ebben nem vagyunk egyek, akkor az ellenség alig várja, hogy odacsaphasson és szétrebbentsen bennünket. Ha van nemzeti minimum, akkor működik a többpártrendszer. Megfogalmaztuk mi is, én is, hogy ezzel jár a többpártrendszer. Nekem is meg kell hallgatnom a másikat. Az nem lehet, hogy valaki csak mondja a magáét, a többieket meg hülyének nézi. Ez nem működik.
Ótos András felvétele
– Minden hungarikum nemzeti érték, de nem minden nemzeti érték hungarikum. Hogyan lehet ezt az elvet minél eredményesebben, célravezetőbben alkalmazni a kisközösségekben, egy-egy településen, akár itt, Vajdaságban?
– Van egy értékpiramis, aminek a csúcsán az az egyedi hungarikum van, amely világszerte elismert. Utána van egy nemzeti értéktár, amelyet ugyan nem ismernek világszerte, de esetleg lehetne majd hungarikum. Aztán van egy megyei értéktár, vagy az elszakított területek értéktára, majd a települési értéktár. Csodálatos az ország, a hungarikumok kirakata, de ha nincsen helyi érték, akkor semmit nem ér. Nagyon sok helyi érték van, ezek sikerélményt adnak az adott személynek. Ami ma hiányzik, Vajdaságban, a Délvidéken és a Kárpát-medencében is, az a sikerélmény. Mert az kiszínesíti az emberek arcát, gyógyító erővel bír. A hungarikum-gondolatnak ez volt a mélyén. Sikerélményt elismerni és értékesíteni az értéket, de nem csak pénzben mérni az értéket. Fantasztikus mozgalom lett, hiszen majdnem minden településen van már helyi értéktár. Tovább is akarunk menni ebben, hogy mondjuk a helyi értékek kapjanak valami pluszt, például egy vásárban kitüntetett helyet, vagy a különböző ünnepségekre a jutalmakat ezekből vásárolják meg, de adókedvezmény is szóba jöhet. A jövőképben benne van ez is.
– Mik a kapcsolódási pontok a szépírót, a költőt és a politikust mozgató alkotási vágy, alkotóerő között? Létezik-e olyasmi, hogy politikusi ihlet?
– Tizenhat éves korom óta ezt én úgy élem meg, hogy probléma nincsen, csak feladat. Nekem nagyon sok feladatom van a családban, édesapaként, férjként, nagyapaként. Ha valamit nem tudok megoldani, akkor gond van. Sok feladatom van a választókerületben, a Hungarikum Bizottságban, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetben, de akár folytathatnám is a sort. Ha valamit végül nem tudok megoldani, akkor azt megírom. Egy nagy gondot írtam meg most is, a keserű, majdnem brutális komédiában, a Habcsókban. Ebben az időszakban nagyon sokan váltak körülöttem, mind szép házasság volt, de mégis sokan váltak. Megírtam a Habcsókot, a majdnem brutális komédiát, amely 1697-ben, a Tokaj-Hegyaljai felkelés évében játszódik a történelmi Királyföldön, szászok között, egy olyan faluban, ahol 300 évig nem volt válás. Azért nem volt, mert ha a házaspár civakodott, verekedett, az egyik elüldözte a másikat és el akart válni, akkor az evangélikus esperes elé kerültek, mivel csak ő választhatta volna el őket. Az esperes ilyenkor három hétre beköltöztette őket a templom egyik helyiségébe, itt volt egy ágy, egy asztal, egy szék, egy bögre, egy tányér, egy kanál...
– Amióta az elszakított területek kettős állampolgárai is részt vehetnek a magyarországi országgyűlési választásokon, a vajdasági szavazópolgárok zöme a nemzeti kormányt alkotó politikai pártokat támogatta szavazatával. Hogyan tekint a kevesebb mint egy év múlva megtartandó választásokra, és miként értékeli a szóban forgó politikai tömörülések esélyeit?
– Akár a Tisza Pártban, akár a baloldali pártokban nagyon sok józan, jó gondolkodású, értékes ember van. Nem mindegyikük ostoba fajankó, hanem értékes ember, aki így gondolja, szívük joga, lelkük rajta. Közülük nagyon sokan józanodnak ki. Bűvöletébe kerültek akár egy embernek, akár egy politikai irányvonalnak, de az is megtörténhet, hogy egy ostoba fajankó a fideszes képviselőjük, akit nem szabad indítani, mert elbukott a vizsgán. Az, hogy az elszakított területek így gondolkodnak a kormányról, az elmúlt másfél évtized munkájára vezethető vissza. Nem csak ígéretek halmaza van. Ha jól tudom, csak a Délvidékre csaknem 100 milliárd érkezett a vállalkozóknak. Nagyon szigorú az ellenőrzés, de legyen is minél szigorúbb, hiszen az káros, ha valami baj van. A lényeg az, hogy egy csoda, ami történik, akár itt, vagy akár Erdélyben. Az, hogy a Délvidéken így beszélgetünk, vagy nemrégiben Dunaszerdahelyen… Ez nem azt jelenti, hogy ezzel vissza kell élni. Nyilván mindennek van határa. Nem sértegetek más nemzetet, vagy a másként gondolkodókat.
A dr. Pásztor Bálinttal készült beszélgetést itt olvashatják.
Nyitókép: Ótos András felvétele
