Cseperedő emberkeként gyakorta jártunk a Sikarában, a Zombor melletti kirándulóerdőben. Négy ok, illetve három alkalom és egy ok vezetett oda bennünket. Az ok a tombolásának helyet kereső szerelem volt, az alkalmak pedig: május elseje, a kötelező iskolai lőgyakorlat és az úgyszintén kötelező, őszi mezei futás. Jó volt a Sikarába járni, jobb, mint az iskolapadot nyűni, mert mire a hat gimnáziumi osztály közül utolsóként sorra kerültünk a futásban vagy a fegyverpucolásban, hosszasan bóklászhattunk a bozótosban, amit a legenda szerint a határőrvidék kapitánya ültetett be a szülőföldjéről, Szlavóniából hozott makkal a vállán lógó tarisznyából. A történet szerint ugyanígy erdősítette a mai Bükkszállást is, így a közel ezer holdat felölelő terület fásítása aligha lehetett félnapi munka, de miért ne emlékezhetnénk kegyes nosztalgiával Markovics József kapitány környezetformáló, Szlatkovics Máté plébános krónikájában is megörökített cselekedetére. Az viszont már több oldalról dokumentált tény, hogy az említett Markovics kapitánynak jelentős érdemei voltak Zombor zöldövezeteinek kialakításában, fásítási ténykedését pedig Csihás Benő jogászdoktor fejezte be, aki kései utódja volt a polgármesteri székben. Árnyas fasorokkal igyekezett megkötni a Bácskaság folyton szállingózó porát a városmagot körülölelő körutakon és az onnét szerteágazó, széljárta utcákban. Zombor javára, s nem utolsó sorban tüdőbaja enyhítésére.
Remek hely volt a Sikara. Majálisokkor ördögmalom és szállós hinta, az éppen időszerű slágereket dübörgő hangszórók kakofóniája várta a kirándulókat, akiket óránként vagy talán félóránként induló sínbusz vitt a vasútállomásról az erdőbe, ahol délután focimeccset játszottak, s a hazai csapat, a Sikara játékosai és szurkolói a meccs végén vidáman, biciklipumpákat lengetve kezükben üldözték vagy a bírókat, vagy az ellenfél addigra már úgyszintén kapatos csapatát. Akibe kevesebb tesztoszteron szorult, békésen andalgott a műanyagszagú zsibárusok, füstös lacikonyhák közt, s amíg a gyerekek az őszi ökörnyálra emlékeztető vattacukrot tépték, majszolták, a felnőttek beültek a tágas kerthelyiségbe egy sörre vagy Cocktára. Ifjúságunk italára.
A maga módján mindig is rusztikus hely volt a Sikara. Aszfaltút vezetett a kertvendéglőhöz, de onnét már földes utak, takaros ösvények ágaztak szerte, azokról letérve viszont a hamisítatlan őstermészetbe léptünk be, áthatolhatatlan iszalag, bokor, cserje folyt egybe a fák közt. Végzős gimnazistaként a hála istennek utolsó lőgyakorlat alatt, amelyen furcsa módon a mi osztályunk lőtt elsőként, de meg kellett várni az utolsót, mert elsőségünk jutalmául nekünk kellett kitisztítanunk a fegyvereket, fél osztályt kiütötte a magunkkal hozott palack vodka. Én például arra ébredtem a fűben, hogy egy ormótlan koca röfög az arcomba. Szerencsére a szelídebb, valamelyik környező szállás szilajon tartott jószága, nem pedig vaddisznó. De ettől még kiváló kirándulóhely volt a Sikara.
Ma is szinte frissen kihelyezett jelzőtábla mutatja a Bezdáni úton, hogy merre van a kirándulóhely. Szerb és angol nyelvű felirata ígéretes. Van is mit látnia az odavetődőnek. Így, késő ősszel elszíneződő levélzetükkel még elegánsabbak a fák, a bokrok, mint nyári pompájukban. Imitt-amott ékszerként virít a vadrózsát ékesítő skarlátvörös csipkebogyó, a kobaltkék kökény, a lila-fekete egynyári bodza, a diszkrét, apró, bordó bogyókkal tarkított berkenye, megcsodálhatjuk az erdőszéli, birkalegeltetéshez használt vadvirágos rétet, gyönyörködhetünk a sárgálló vadtátikában, a törpementa lila virágbugáiban. Megpihenni nem tudunk, mert egy fia pad sincs a sétálóerdőben, de nem is kívánunk sehol sem túl sokat időzni, mert kóbor kutyák falkái pásztáznak a fák közt, és kölcsönös a bizalmatlanság.
Hiányzik viszont a Lazin breg. A kopár domb, amit a hadsereg lőtérként használt, bizonyára a beléfúródott töméntelen ólomlövedék súlya alatt megroppant gerinccel visszaroskadt a sárga löszbe. Hajdanán állítólag ezen a dombon karikázott velocipédjén Laza Kostić, a szerbség kiemelkedő romantikus költője, talán még legendás esernyőjét is magával hozta kirándulásaira. Másik nevezetessége a helynek, hogy bátyám már motorkerékpárral száguldott ezen a dombtetőn, és az egyik bukkanónál elveszítette a hátsó ülésről a hasonlóan habókos barátnőjét, majd csak a következő fordulónál vette észre, hogy hiányzik.
Ha viszont megkerüljük a természet által visszavett dombot, minden illúziónk szertefoszlik: szeméthalmok, a piacon eladatlan hagyma és krumpli zsákostól rakásra hányva, szétrohadt állattetemek, kiszuperált háztartási gépek. Elborzadunk az emberi hanyagság látványától.
Úgy tűnik, ma már nem szerelmet visznek az emberek a Sikarába, hanem szemetet.
De ne veszítsük el a reményt! Van itt egy lezárt épület, azt írja a cégtábláján: Dansing Bar. Bár a helyesírásból ítélve könnyen megeshet, hogy zárját csupán az egykori emlékek nyithatják.
