Alig várta a megélhetési gondokkal küszködő família, hogy a magyar állampolgárok előtt is megnyíljon Németország munkaerőpiaca. Nagy reményekkel vágtak neki a vendégmunkáslétnek, de a volt Jugoszláviából származó munkaadók csakhogy rabláncra nem verték őket. Filmbe illő élményeiről mesél Győrfi István és felesége.
Győrfi István a gimnázium elvégzése és a katonaság letöltése után tizenkét évig a Zombori Történelmi Levéltárban dolgozott, de mivel a neje gyorséttermet nyitott, ő is besegített neki. A büfé után a várostól használatra kapott 34 négyzetméteres üzlethelyiségre ráépítettek egy 92 négyzetméteres luxuséttermet, a földszint pedig cukrászdaként üzemelt. A vállalkozásba a legkevésbé alkalmas pillanatban, 1990-ben kezdtek bele, talán emiatt is kellett két évre rá becsukniuk. A háború és az infláció Magyarországra kényszerítette őket: Baján béreltek vendéglőt. Vendégkörük főként a határ mentén várakozó menekültekből tevődött össze. Amikor 1996-ban a menekültek már hazamerészkedtek, annyira megcsappant az étterem látogatottsága, hogy fel kellett adniuk a vállalkozást. Mivel azonban továbbra is a vendéglátóiparban kívántak tevékenykedni, István 1996-ban szakácsvizsgát tett a šabaci közgazdasági iskolában. Egy évig dolgozott Németországban, utána Budapesten egy francia étteremben, a Balatonon, Pietro Arvedi d'Emilio gróf doroszlói birtokán, Šabacon a Farmakom MB zárt típusú éttermében, Nagybaracskán, Sobri József híres csárdájában, s Zombor minden jelentősebb éttermében… Feleségével 2008-ban kapták meg a magyar állampolgárságot, ami mellé munka nem igazán akadt. Ezért reménykedve várták, hogy az uniós állampolgárok közül a magyarok előtt is megnyíljon Németország munkaerőpiacának kapuja.
– Az interneten bukkantam rá egy újvidéki ügynökségre, amely egyebek közt a külföldi munkavállalásban közvetített – vág bele a kalandos történetbe Győrfi István. Befizettem az ügynökségnek a 2500 dináros tagdíjat, amiről ugyan kaptam elismervényt, de azon se cím, se bélyegző nem volt. Az ügynökség egyedüli elvárása az volt, hogy az első havi fizetésem 20 százalékát utaljam át a számlájára. Össze is hoztak 2011 áprilisában egy kölni üzletvezetővel, aki számára nem a szakmai referenciáim voltak fontosak, hanem az, hogy rendelkezem uniós állampolgársággal. Májusban kiutaztam, egy hét múlva viszont már idehaza voltam.
– Persze, hogy a munkaadónak az uniós papírok voltak fontosak, mert korábban rajtakapták, hogy feketén alkalmazza a személyzetet, és ezt 10 000 eurója bánta – magyarázza a neve elhallgatását kérő feleség.
– Az étterem tulajdonosa szállást, ellátást és 1200 eurós havi fizetést ígért. Amikor megérkeztem, bevezetett egy egyszobás padlástérbe, ahol a konyhában két nőalkalmazott aludt a padlón, matracokon. Közösen kellett használnunk a fürdőszobát, gyakorlatilag együtt kellett volna élnem két idegen nővel, nekem egy ágy meg egy szék jutott, egyéb bútor nem akadt a lakásban. Gondoltam, hogy ideiglenes megoldásról van szó, de harmadnap már szóvá tettem – panaszolja István. – Erre a tulaj leordított, hogy mit képzelek, talán a Hyattben szeretnék lakni? Azt válaszoltam, hogy csupán olyan körülmények között, ahogy ő él. Ahhoz gazdának kell lenni, válaszolta, és azonnal kirúgott. Érkezésemkor viszont elvette az irataimat, ezért meg kellett várnom, hogy visszaadni kegyeskedjen, és csak akkor utazhattam haza. Így telt ki egy hét alatt a napszám az ex-jugoszláv munkaadónál.
Másodjára feleségestől vágott neki. Ismét az ügynökség hozta kapcsolatba egy Linzben élő, jugoszláv származású vállalkozóval, aki a telefonbeszélgetések során megfelelő feltételeket kínált, István azonban a korábban tapasztaltak nyomán egy hónapos próbaidőt kért, aminek leteltével mindkét fél megfogalmazhatta feltételeit. Július elején álltak munkába, ő szakácsként, a neje konyhai kisegítőként.
– A tulajdonos azzal fogadott, fejleszteni szeretné az éttermét, hogy osztrákok is látogassák. A hely valóban lepusztult volt, tulajdonképpen egy muzulmán gettó, ahová osztrák be nem tette a lábát. A konyhán rajtunk kívül egy idősebb boszniai nő dolgozott, ő a különféle pitéket sütötte, a tulaj meg még azt se engedte meg nekünk, hogy kimossuk a fehér formaruhánkat, hiszen mi úgy szoktuk meg, hogy minden műszakot frissen mosott öltözékben kezdünk – sorolja István neje. – Még szerencse, hogy vezettem a munkaóráinkat! Huszonhét napot dolgoztunk szabadnap nélkül, reggel kilenctől délután kettőig, majd délután öttől este tizenegyig. Pistának háromszáznál jóval több, nekem is kétszázat jelentősen meghaladó munkaórám gyűlt össze egy hónap alatt, fizikailag és lelkileg is kimerültünk. Végül a gazda a kettőnk közel 600 munkaórája után fizetett 1500 eurót, majd utólag még 500-at.
– A legbizarrabb az volt az egészben, amikor a hátamon begyulladt egy zsírcsomó, és orvosi ellátást kértem – veszi át a szót István: – A tulaj hallani sem akart a kórházról, inkább szerzett egy sebészt, aki műszak után az étterem pincéjében kivágta és megtisztította a sebet, miközben én a széken ültem, s az asztallapra hajtottam a fejem. Természetesen érzéstelenítés nélkül. Az emberek legmélyebb kizsákmányolásáról szóló filmekhez hasonlított ez a jelenet, én azt se tudtam, vajon tényleg sebész-e az, akit a gazda rám szabadított, de szerencsére rendesen elvégezte a műtétet.
– Itt, Linzben került kezünkbe az Arbeitkammer című újság, amelyben a kamara közzétette, hogy a vendéglátóiparban 1260 euró a minimálbér – folytatja István. Kapcsolatba léptünk a kamarával, elküldtük a munkabejelentőnket és a munkaórákról szóló kimutatást, amire nyomban jelentkeztek, és segítséget ajánlottak. Amikor jeleztük, hogy járatlanok vagyunk a német nyelvben, négy időpontot kínáltak, amelyre biztosíthatnak magyar, szerb vagy horvát tolmácsot. Október 10-én jártunk meghallgatáson. Szívélyesen fogadtak, és elmondták, hogy minden munkavállaló automatikusan a kamara tagjává válik, amely biztosítja a jogvédelmét, a szakszervezetben pedig nem kötelező a tagság. Megtudtuk, hogy a beadványunk alapján elindították az eljárást. Kiszámítják a kötelező munkaórák és az általunk ledolgozott többlet különbségét, a nejem esetében az előírt 1225 eurós alapbért veszik figyelembe, a szakácsok alapbére pedig 1470 és 1540 euró között alakul, nálam ezt veszik alapul, és rászámolják a havi 2,5 napos évi szabadságra járó illetményt is. A munkaadó 14 napos határidőt kap, ha addig nem fizeti ki a tartozását, a kamara bepereli. Mindketten aláírtuk a jogi képviselethez szükséges meghatalmazást, hogy szükség esetén a kamara vagy az általa megbízott ügyvéd elláthassa a jogi képviseletünket.
– Ex-jugoszláv gazdához aligha megyek többé külföldre dolgozni – folytatja István. A megaláztatás és a megpróbáltatások következtében mindketten egészségügyi problémákkal küszködünk, én még a pszichiátriára is bekerültem. De nem egyedülálló a mi történetünk. Linzből hazafelé tartva a spárgázók mesélték, hogy reggel négytől este tízig dolgoztatták őket, a szállásköltségeket pedig levonták a bérükből. Ráadásul a buszsofőrök a magyar határ előtt mindenkitől begyűjtöttek három eurót, azzal, hogy kenőpénzre kell, ami nem igaz, hanem mind a 150 eurót elosztották maguk közt. Mindenütt csak azt tapasztaltuk, hogy a gazdák rabszolgának tekintik a munkavállalót, és aki éri, nyúzza őket!
István jelenleg a szakácsokat tanítja a zombori közgazdasági iskolában, meghatározott idejű szerződéssel.
