Sztrikovits Ernő 1954-ben kerekes székbe kényszerült, felesége is rokkant, és mindketten nyitottak a világ eseményeire. Legfontosabb hírforrásuk az Újvidéki Rádió és a Magyar Szó, ennek ellenére egyik sem jut el mindig hozzájuk. Mobiltelefont és internetet is használnak, s ezzel kapcsolatban ötletük is van a szórványmagyarság tájékoztatását illetően.
– Kisérettségizőként, 1954-ben támadott meg a gyermekparalízis, azóta kerekes székben közlekedek – meséli Sztrikovits Ernő, s közben büszkén mutatja a falon a bekeretezett fotót, amelyen sportoklevelet vesz át dr. Jovan Slavkovićtól, Zombor korábbi polgármesterétől. – Tagja vagyok a mozgássérültek egyesületének, a sportversenyekből is kiveszem a részem, és próbálok igényesen, naprakészen tájékozódni hazai dolgainkról. Segítségre szorulok, egyedül képtelen vagyok beülni a kerekes székbe, amivel a televízió vagy a számítógép képernyője elé kerülhetnék. Most, hogy a csípőficamos feleségem a vállát is megrándította, erre csak akkor van alkalmam, amikor nálunk tartózkodik a kedves geronto-háziasszony. Egyébként a rádió marad számomra.
Melyik állomásokat szokta hallgatni?
– Az Újvidéki Rádiót. Hallgatom az MR1-et, az egykori Kossuth Rádiót is, de az más, az újvidéki a miénk, hazai ügyeinkkel foglalkozik. Vajdasági Rádió, és én legalább négy évtizede hűséges hallgatója vagyok. Különösen a Vörös József vezette egészségügyi műsor, valamint Bába Lúcia nyugdíjasoknak szánt programja érdekel, de szívesen hallgatom a kívánságműsort, a könnyűzenei összeállításokat is. Illetve csak hallgatnám, mert az adás gyakran kiesik, napokig hallgat a rádió. Képzelheti, mit jelent négy fal közé zárva a süket dobozt bámulni, és reménykedni, hogy majdcsak visszajön az adás! Érzelmes ember vagyok, rámenős és unalmas is tudok lenni: ilyenkor sem vagyok rest, fogom a telefont és tárcsázom a rádiót, akár éjjel is, s előbb-utóbb eljutok a főszerkesztőig. Azt a választ kapom, hogy tudnak a problémáról, a Zomborba kihelyezett adó gyakran meghibásodik, és ilyenkor Újvidékről kell kiküldeni a szerelőt, ami időbe telik és pénzbe kerül. De kérem szépen, mi itt Nyugat-Bácskában ugyanúgy fizetjük az RTV-előfizetést, mint máshol, nekünk is jár az információ! Arról nem is beszélve, hogy nekem is pénzbe kerül a minduntalan telefonálgatás. Legutóbb is, amikor megjavították az adót, három napig működött, majd újra elhallgatott. Ez már nem tájékoztatás, hanem kabaré, amin a nyugat-bácskai magyarság csupán könnyezni tud. Hozzá kell tennem, évekkel ezelőtt a Zombori Rádió magyar adása átvette az Újvidéki Rádió főidőben sugárzott hírműsorát, mára viszont eltiporták, tönkretették a Zombori Rádiót.
A nyomtatott sajtóból nem tájékozódik?
– Dehogynem: hosszú ideje előfizetője vagyok a Magyar Szónak. Nyugdíjból és ápolási segélyből élünk, de negyedévente összekaparjuk azt a 3100 dinárt. Csakhogy baj van a disztribúcióval, van, amikor egy nap késéssel érkezik meg a lap, van, amikor meg sem jön, és előfordul, hogy hiányzik belőle a napi melléklet. Ilyenkor újra fogom a telefont. A terjesztőosztályon már jól ismernek, és kedvesek, akárcsak a rádióban. Ha jelzem, hogy melyik melléklet hiányzik, az ügyintéző hölgy máris borítékba csomagolja és küldi, mert tudja, hogy amire az olvasó előfizetett, az jár is neki. A baj tehát nem ott van, hanem itt, Zomborban, ahol nagyon kevesen fizetünk elő a Magyar Szóra, s emiatt nem lehet kiépíteni felelős helyi terjesztőhálózatot.
Ön sokat böngészi az internetet, és gyakran használja a mobiltelefont. Véleménye szerint a digitális kommunikáció segíthetné a szórványmagyarság tájékoztatását és tájékozódását?
– Kétségtelenül, hiszen magam is szívesen venném, ha SMS-ben tájékoztatnának az időszerű, az itteni magyarság szempontjából fontos eseményekről, történésekről, és rövid szöveges üzenetekben értesítenének, melyik linken nézhetem meg az eseményről szóló összefoglalót a világhálón. Ugyanitt szívesen fogadnék körlevelet egy-egy téma kapcsán, ami ugye tartalmazhat szöveget, hangot és képet egyaránt. Azt hiszem, a potenciális felhasználókban megfogalmazódott egy ilyen igény, de még nagyon sok dologra lenne szükség az ötlet megvalósításához.
Például tudnunk kellene, hány magyar is él Vajdaságban, és meg kellene szereznünk az érdekeltek hozzájárulását, hogy ilyen jellegű tartalmakat kaphassanak e-mail címükre vagy mobilkészülékükre…
– Hát itt van a népszámlás. Valamit megtudunk majd belőle. Olyan adatokat, amelyekre alapozni lehet, és rájuk lehet építeni az oktatás, a tájékoztatás, a művelődés stratégiáját. Ugyanakkor fölháborítónak tartom, hogy a magyarlakta körzetekben nem volt feltétel az összeíró biztosok kiválasztásánál a magyar nyelv ismerete. De nem kell ilyen messzire menni, itt van az egyszerűsített honosítási eljárás. Számomra az lett volna az egyszerűsített eljárás, hogy automatikusan megkapja a magyar állampolgárságot az, aki már rendelkezik Magyar Igazolvánnyal. Mondtam, hogy indulatos vagyok, meg rámenős is, de bánt az empátia hiánya, bizonyára azért is, mert mozgássérültként és szórványban élő magyarként is hátrányt szenvedek. Főleg olyan ügyekben, amelyek egy kis odafigyeléssel és jó szándékkal fel sem merülnének. Visszatérve a tájékozódásra és tájékoztatásra vonatkozó jogra: mi, nyugat-bácskai magyarok is elvárjuk azt, ami másoknak jár.
