Ön szerint fontos-e, hogy a népszámlálás során vállaljuk nemzetiségünket, anyanyelvünket és felekezetünket?
– Hogy teljesen világos és (amennyire a nyelv megengedi) egyértelmű legyek mindjárt az elején: rendkívül fontosnak tartom, hogy a vajdasági magyarok magyarnak vallják magukat a népszámláláson.
Nem csupán magánemberként kérdezem, hanem a szerkesztő és oktató véleményére is kíváncsi vagyok.
– Nemcsak a kulturális hovatartozás megerősítéséről van szó, hagyományaink, illetőleg valami meglévő affirmációjáról, hanem elsősorban prospektív döntésről, amelynek értelmében kultúránknak ebben a térségben jövője, élete van. A kérdést ilyenformán át is formulázhatjuk: akarjuk-e, hozzájárulunk-e ahhoz, hogy ez a törékeny lét megmaradjon, egy rendkívül egyszerű, immár veszélytelen vállalással perspektívát nyitunk-e, vagy bármely megfontolásból, annak minden következményével az alkonypoétikát választjuk. Akárhogy is, látszólag a hétköznapi gyakorlat artikulációjáról van szó, nem mozgósított, hanem csupán kimutatható etikáról, amely ezúttal alkalomhoz kötött, és bár ezen az alkalmon keresztül hatóképes is (a magyarság politikai súlya is mérlegre kerül), alapvetően egy elrendezett konstelláció láthatóvá válása a tét. Mintha afelől érdeklődne a polisz kérdése, vajon az egyén, a családok életvitele milyen mintáknak felel(t) meg (eddig), objektíve ki (mi) hova sorolható be, hogy a számok logikája beszámolhasson az objektív körülményekről, amelyekhez alkalmazkodni kell, vagy utólag valamiként reagálni rá.
Számokról, statisztikai adatokról lenne pusztán szó?
– A mozgékony és alakuló, valamivé váló igazság az, hogy az objektivitásnak ehhez a kalandhoz semmi köze; a számok hatóereje nem leképezi az objektivitást, hanem tevőlegesen objektivál(na), (csupán?) adminisztratív ügyet csinál a legszubjektívebb, legmegrázóbb, leginkább traumatikus kérdésekből. A bensőségességből, abból a posztödipális helyzetből, ami a családokat összetartja, abból a nyelvből, amelyet (akár: rém-) álmainkban beszélünk, vagy abból a féltő örömből, amikor messzi földön, váratlanul a hangsúlyból, a frazeológiából, az esendőségből kitetszik: vajdasági magyarral állunk szemben. Mert ne higgyük, hogy ennél kevesebbről van szó, hogy másra vonatkozik a kérdés. Nyilvánvalóan eleve eldöntött helyzet ez, a kérdezett tétovasága, gondolkodása (itt most) nem a legjobb jel, de ha megvan, úgy számolnia kell ezzel a szubjektivitással, annak meg a közvetlen felelőséggel, ha akarja.
A különbség vállalása ezek szerint nem bátorság, hanem felelősség kérdése?
– Akiket a magyarság vállalásának (vagy miért is ne: a semmiből való fölvállalásának) kérdése (meg)érint, a multietnikus régióhoz is szoros szálak fűzik: a termékenyen több kultúrájú Vajdaság ügye valamennyiünk számára feladat (és nem adottság, amiből kedvünkre csemegézhetünk), ami a kisebbség irányából a kisebbségi létre való igent-mondásban válik elfogadottá, mert anélkül nincs multikulturalitás, a kisebbség a sokszínűséghez úgy járul hozzá, hogy akarja különbségét. Ez az adománya, ez a hozzájárulása, ez a lelkesedése, ez a „multi” és iránymutatás benne, így nyújt kezet a másiknak (aki nem a radikális másik, hanem a baráti-közeli), így fogadja el őt, emeli kancsóját pohara fölé, hogy gazdagítsa, és elmondja közös történetük egyik változatát, amelynek nincs vége, hanem várja, hogy a másik hozzászóljon.
