„Nem voltak kívánatosak a jótevők…”

Az 1942-es hírhedt Sajkás-vidéki és újvidéki razzia Alsó- és Felsőkabolt se kerülte el, a csendőrkülönítmény az akkori magyar titkosszolgálat által összeállított, kétszáz likvidálásra szánt kaboli szerb lakos névsorával érkezett a voltaképpen már egybenőtt faluba, ám senkinek se esett bántódása, a két településrész bírói a helyi csendőrparancsnokkal egyetemben megmentették a felkoncolásra szántak életét, haja szála se görbült senkinek. Az 1944 októberében kezdődött partizánmegtorlás során viszont harmincnál több kaboli magyar polgárt lemészárolták, a település szerb lakosságáért életükkel és vagyonukkal felelősséget vállaló bírókat kivégezték.

Ezt a történetet írta le Horváth M. Orbán, a kivégzett Horváth Mihály – Miskela kaboli bíró fia Eltévedt hősök téves csatatéren című ikerkönyvében, ami szerb nyelven Pogrešni heroji na pogrešnom bojištu címmel jelent meg a közelmúltban Budapesten, a Kárpátia Stúdió Kft. kiadásában.

Az 1942-es Sajkás-vidéki razzia páratlan eseménye nem ismeretlen a kutatók előtt, a kaboli retorzió áldozatai úgyszintén nem azok. Matuska Márton és Mészáros Sándor könyveikben foglalkoztak velük, a partizánmegtorlás áldozatainak legátfogóbb jegyzékét pedig Galambos László állította össze és tette közzé napilapunkban.

Horváth M. Orbán viszont a családi emlékezetre, mindenekelőtt édesanyja, Szekeres Rózsa elbeszélésére hagyatkozva tárja az olvasó elé az eseményeket. A nagyszülők, oldalági rokonok is sokat megőriztek emlékezetükben a történésekről, s a szerző a helybeliektől is összegyűjtötte a könyve tárgyára vonatkozó anyagot. Példaadó magatartásuk emlékére itt is meg kell említeni annak a három embernek a nevét, akik életük kockáztatásával mentették meg legalább kétszáz kaboli szerb életét. Horváth Mihály, akit a helyi szerbek Miskelának szólítottak, Felsőkabol bírója volt, Alsókabolé Molnár Andor, a két település közös csendőrőrsének parancsnoka pedig Dunafalvy Lajos. Ők hárman találkoztak legelőbb a razzia végrehajtására kivezényelt csendőrkülönítmény vezetőivel, és szinte halálra váltak a likvidálandók listája láttán, amelyen szomszédok, barátok, ismerősök, becsületes polgárok nevei sorakoztak. Elsőként hármójuk közül a legfiatalabb, Miskela szedte össze bátorságát, és kivágta, hogy a településen nincsenek ellenséges szándékú szerbek, amit nyomban megerősített a másik bíró és a csendőrparancsnok is. Mindhárman életükkel és vagyonukkal szavatoltak ezen állításukért, sőt a helybeliek is ugyanígy nyilatkoztak a sebtében rendezett aláírásgyűjtés során. Aztán egy feszült légkörben elköltött pompás vacsora, majd egy hangulatos ebéd után, némi zsebbe csúsztatott kenőpénz mellett megtörtént az, ami a délvidéki razzia során sehol máshol: a tisztogatás másnapra úgy ért véget, hogy el se kezdődött, és senkinek se esett bántódása.

Molnár Andor, Alsókabol bírója

Horváth Mihály bíró a későbbiekben szerb polgártársai védelmének érdekében többször szembekerült a magyar hatósággal, amely adott szava nyomán akár ki is végeztethette volna, de megúszta. Az 1944-es „razziát” viszont már nem. Igaz, nem az elsők között esett áldozatul, amikor a partizánok Kabolt öt nap alatt magyartalanították, s amikor Molnár Andor alsókaboli bírót kegyetlenül megkínozták és megölték, a könyv szerint élve tépték ki a szívét késsel felhasított mellkasából. Miskelát egy ideig eredményesen bújtatták a hálás kaboli szerbek, de az állambiztonság a nyomára jutott, letartóztatta, elítélték, börtönbe zárták, majd kivégezték. Dunafalvy megúszta a megtorlást, mert időközben áthelyezték, de a háború után keserves sorsra jutott ő is, végül balesetben veszítette életét.

Az Eltévedt hősök téves csatatéren kötet szerzője beszámol azokról a kegyetlenkedésekről, amelyek a kaboli magyarok kiirtásának öt napja alatt történtek. A szerző azon a véleményen van, hogy a vérengzést a legmagasabb vezetés rendelte el, azzal a céllal, hogy a retorzió módja – élve kettéfűrészelés, fejek kettéhasítása, késsel darabolás, a kínhalál széles skálája – annyira elrettentő legyen, hogy a maradék magyar lakosság rémületében önként hagyja el szülőföldjét. Ugyanakkor Délvidéki S. Atilla több helyen is említi Fejezetek a rácjárások történetéből című könyvében, hogy a magyarirtás szadista módozatai az általa vizsgált időszakban, a középkortól a XIX. század derekáig folyamatosan jelen voltak, olykor szinte rituális, az egész – vérengző – családot, asszonyokat, gyerekeket is a koncolásba bevonó cselekmények közepette.

A Horváth M. Orbán könyvében felsorakoztatott sorsok nem egyike horrorisztikusan tragikus, például idősebb Vida Istváné, akinek sikerült megúsznia a kaboli mészárlást, viszont később letartóztatták és kivégezték.

Horváth Orbánnak több mint hat évtized után is joga lenne dühre, haragra, igazságkövetelésre, de ő csak a MIÉRT? kérdésre kereste könyvében a választ. Nem ítélkezik, nem vádaskodik, sőt megilletődve számol be tapasztalatáról, miszerint „a kaboli igazság 65 éven át tartó elleplezése és a kaboli magyarok befeketítése sem tudta kitörölni sok kaboli szerb lakos szívéből a hálát és az emléket”.

A szerző megtalálta a MIÉRT KELLETT MEGHALNIUK? kérdés válaszát is: „Nem voltak kívánatosak a jótevők, ha nem tartoztak a partizánok és a kommunisták soraiba. […] A tisztogatás nemzeti, osztályalapú és más szempont szerint kiszemelt áldozatait bűnösként és ellenségként kellett bemutatni, akiket utolért megérdemelt büntetésük. Így a legkevésbé voltak kívánatosak azok a más elvek szerint cselekvők, akik emberiességükről tettek tanúbizonyságot ezekben a szörnyű háborús időkben. Rontották a képet, amit a jövőben a népnek be kellett mutatni.”

Az Eltévedt hősök téves csatatéren monográfia mgr. Boško Brzić, Csorba Béla, mgr. Srđan Cvetković, Mezei Zsuzsa és Matuska Márton ajánlásával, Kapitány László kiváló kötetterve alapján nyomtatva került a magyar és szerb olvasók elé.