A bemutató kötet már a címében rácjárásokat említ. Történelmi vizsgálódásának egyik alappillére a szakterminusok tisztázása. Például nagyon fontos, ténylegesen meghatározó politikai-ideológiai hátteret tár az olvasó elé az Ugarszka-Magyarszka megnevezések etimológiája és szemantikája révén. Megkérem, hogy ezt is fejtse ki olvasóink előtt, viszont előbb a címben szereplő rácság jelentésére lennék kíváncsi. Mi is az a gens rasciana?
– Az internet korában minden csak egy kattintás. Ha azonban beírjuk a keresőbe, hogy „rácjárások”, akkor szinte kizárólag a könyvemről, vagy a nevemről és elérhetőségeimről szóló oldalak jönnek be a világhálón. Egy ilyen kattintásra ma már több mint ezer találat adódik, ami nemcsak a kötet sikerességének és lelkes olvasóim tevékenységének a következménye, de egyúttal sajnos azt az egyoldalúságot is jelzi, hogy itt bizony egy teljesen ismeretlen fogalomról van szó, hogy a rácjárások tárgya úgyszólván az elhallgatott történelmünk szívét-lelkét fémjelzi.
Jóllehet, a rácjárásoknak sok-sok évszázados múltja van. Történeti forrásainkban a kifejezést már a 16. században megtaláljuk, de valószínűleg Mohács előtt is ismert volt. A rácjárások kifejezés valójában a kétszáz éves magyarországi háború (1521–1718) legiszonytatóbb népirtásait fémjelzi, ebből azonban ízelítőt kapott a magyarság később is. Szűkebb hazánkban az 1848/49-es rácjárások például Bácsszenttamásnál, vagyis a mai Szenttamáson (Србобран) kezdődtek, és a dél-alföldi hazafias lakosság általános gyilkolásának és üldöztetésének közepette, Szentánál (Szünta, ma Zenta) és Magyarkanizsánál végződtek. Én viszont még nagyapámnak, Brasnyó Imrének a szájából hallottam először ezt a szót, amikor az 1944/45-ös titóista magyarirtásokról és haláltáborokról beszélt – ő akkor több ezer embert eltemetett a hírhedt Csúrogon (Csörög), többek között a saját édesapját is. A népnyelv tehát még a 20. században is ismerte a rácjárások fogalmát! Mindez hozzásegített ahhoz, hogy történeti összefüggésekben lássam a különböző rácjárásokat – ezt a népnyelvi fordulatot is egyfajta sajátos szakkifejezéssé téve a munkámban.
Ami magát a rác népnevet illeti, mindenki tudja, hogy ez a szerbek régi magyar neve. A Magyarországot nyíltan, fegyverrel leigázott német területként kezelő Lipót német császár 1690-es kiváltságlevele szerint a rác népcsoportot („gens rasciana”) értelemszerűen államjogi – tehát: államalapításra jogosult „politikai” – nemzetként, de csakis „ideiglenesen” csalták s telepítették be ebbe az országba, amely gyakorlatilag Ausztria gyarmata volt. A rácokat azonban utólag már nem szerbezhetjük le, mert az korsértő történelemhamisítás. A történetírás alapelve, hogy tilos a kortényezők visszavetítése a jelenből. Ez a történettudomány halála. Ez áll a népnevek, így természetesen a szakirodalomban mindmáig rácnak nevezett, egyáltalán nem „ideiglenesnek” bizonyult bevándorlók tekintetében is. Az inkák sem lehetnek kecsuák, a 13. századi kunokat sem emlegethetjük a mai nevükön oguzoknak vagy gagauzoknak, a jászokat sem oszétoknak. Így a rác, oláh, tót sem nevezhető a 18–19. században vagy korábban szerbnek, románnak, szlováknak, egyszerűen, mert nem ez volt a nevük. A délszláv történetírásban is igen helytállóan, a kornak megfelelően nevezik Magyarországot egészen a 19. századig „Ugarszká”-nak – de ott akkor a magyar népet is ugornak vagy ugárnak kellene –, s csak később „Magyarszká”-nak.
Az 1848-as események egyik legrettenetesebb fejezete a szenttamási apokalipszis, a bácsszenttamási magyarság golgotája volt. Az akkori horrorról 160 év eltelte után is szinte csupán suttogva beszéltek az emlékek őrzői. Önnek mégis sikerült megidéznie az eseményeket.
– Valóban, a kötetben múltunknak olyan sötét oldalai tárulnak föl, amelyeket őrzőik mindmáig titokban tartottak. Hatszáz évet átfogó olvasnivaló vár itt ránk: betekinthetünk a magyarok és rácok (szerbek) elhallgatott múltjába, az első rác hódító megjelenésétől az akkor még nándorlakta Nándorfehérváron úgyszólván máig (1268—1868). A forrásértékű és hiánypótló, két – eddig még soha senki által meg nem rajzolt – színes nemzetiségi térképpel díszített kiadvány kitűnő olvasmány lehet minden igazságkereső ember számára.
A kötet legmegrendítőbb állomása a most föltárt 1848. július 14-i szenttamási magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel vittek végbe az ún. rácvédő („szrbobranac”) lázadók. A belgrádi kormány zsoldosai Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát is legyilkolták három nap múlva. Történetírásunk azóta sem dolgozta föl népeink közös történetének sötétebb oldalait, egykor még színmagyar térségünk véres lakosságcseréjét, pedig Szenttamás és Földvár rettenete számtalanszor megismétlődött már ezen a véráztatta vidéken. A nemzetieskedő szerbség Trianonnál is régebbi nagynemzeti titkairól, nagyszerb szélsőségesek által elkövetett szörnyűséges délvidéki népirtásokról, leleplezett magyarellenes rágalmakról van itt szó, és egy olyan új történelemszemléletről, amelynek tükrében teljesen más világ tárul föl, még a legszakavatottabbak előtt is: évszázados titkoknak és rejtélyeknek az a véráztatta földje, amit Délvidéknek nevezünk. Vélhetőleg nagy érdeklődésre tarthat számot a tárgykör, illetve a könyv, több mint 160 esztendővel a szenvedélyeket mindmáig fölkavaró, véres 1848-as dél-magyarországi események kitörése után is.
Távolról sem a mindmáig elfojtott népemlékezet képezi azonban a kötetem alapját, hanem elsősorban a korabeli sajtó, a levéltári források és az emlékiratok. Rengeteg forrás hever még a levéltárak mélyén, csak éppen senki sem kutatja azokat. Jóllehet sokszor maguk a hóhérok írták le a gonosztetteiket, szinte dicsekedvén velük. A történetíróink azonban általában fölsőbb nyomásra mindeddig hanyagolták és el is hallgatták a rácjárások tárgykörét. A szólás, miszerint a győztesek írják a történelmet, sajnos igaz. A bácsszenttamási és tiszaföldvári magyarság tömeges halálra kínzásának és rémséges lemészárlásának ‘48-as véres pecsétjét a történetírás ugyanis mindmáig nem törte még föl. Miért nem? A kérdés távolról sem csak „költői”. Ez nem is kérdés, hanem vád. A megtörtént nagybetűs történelem vádja az állítólag őt kutató tudománnyal szemben. Amely, még ha hozzá is nyúl a kényes kérdésekhez, azokat sokszor eltorzítva tárja elénk.
A nép maga tartotta fönn a szenttamási magyarirtás emlékét, nem a történetírás. Éppen ezért, az 1848/49-es vérengzésekről szóló, padlásokon porosodó régi források, a suttogó szájhagyomány ismerőit ez alkalommal is kérem, mihamarabb jelentkezzenek bizalommal az elérhetőségeim valamelyikén (delvidekia@gmail.com, www.delvidekia.hu, tel.: 065-460-2127).
Érdemes megemlíteni, hogy Ön büszkén vállalja szerb (rác) és magyar őseit, és közelinek érzi magához a rác szellemiséget (is). Vállalkozása ennek alapján akár kettős gyökerűnek is tekinthető. Célja viszont aligha lehet a(z) (szemléletek) összebékítés(e) egy könyvön vagy könyvsorozaton belül, hanem inkább egy külső tényezők által befolyásolhatatlan, példaadó történelmi kutatás és történelemírás prezentálása.
– Igen, a kötetben egy személyes vallomást is tettem: apai ősöm, Maletin Gyura tősgyökeres rác ember volt. Az ő apja is valószínűleg ott volt az 1848-ban magyarokat nyúzó és vagdaló, szöges korbáccsal szaggató tömeggyilkosok között. Anyai dédapámat, Brasnyó Ignácot viszont már a csúrogi szerb ellenfasiszták kínozták halálra. Üldözött magyar is vagyok tehát valahol, meg tömeggyilkos szerb is? „Tüzes” hun is, meg „vad” rác is? Egyesült bennem a magyar-irtó és az irtott-magyar?Szó sincs róla, természetesen. Igen, azt lehet mondani: egyesült a hóhérnak és áldozatának a vére – és ez megkapó. Azonban csak a vére, de nem a szelleme! Noha már akadt engem nemzeti túlfűtöttséggel – hozzáteszem: merő tájékozatlanságból – vádló ember, bárkinek a szemébe mondom, hogy igazságkereső, tisztességes embernek érzem magam. A szívemben pedig békében és testvériségben él egymással egy igazi szerb (rác) ember egy másik, maradéktalanul magyar (hun) emberrel. Mert így is lehet…
