Ülök a lugasban, az asztal mellett, nyakamba lóg a szőlő. Messze még a szüret, de ha beérik a most mutatkozó termés, jövő őszig is marad a belőle készített borból. Szívom a cigarettám, az óvodásokra méretezett asztalon nincs is egyéb egy árva hamuzónál, amin már kivehetetlenné kopott korábbi munkahelyem logója, csikkurnám mintha osztozna az őt kitermelő, közben hamvába holt munkahely sorsával. A fakult kockás viaszosvászon terítő nem a legtisztább, mert eszembe nem jut soha letörölni, mielőtt melléülök dohányzókészletemmel (pofa + bagó + öngyújtó), utána meg már lusta vagyok hozzá, minek erre a kis időre. Ez a trehányság elmond egyet s mást azoknak rólam, akik olvasnak a gesztusokból, a magatartásból és a viselkedésből, de ezzel is úgy vagyok, minek erre a kis időre, aminek hátramaradó részét ímhol káros szenvedélyemmel is rövidítem.
Kellemesen hűvös van, szemerkél az eső is, de fejem fölött felfogják a cseppeket a tányérnyi levelek – tavasszal remek töltikéket készítettem belőlük, de hol van már a kikeleti zsengeség! –, három macskám közül egyik a nyugágyon kelleti magát, a másik kettő, a lányok a bokrok alatt hűsölnek. Az abroszon rengeteg parányi élőlény nyüzsög. Biztosan sokkal több, mint amennyit rossz szememmel látok, de ezek, a láthatók se valami megtermettek. Őszintén szólva, még a táplálékláncban se igen tudom elhelyezni őket, fogalmam sincs, mik lehetnek. Megboldogult biológiatanárom, Böhm Jenő, aki a gimnáziumi legenda szerint úgy szólt bele a telefonba, hogy „ovde je Bem”, nem örülne a tudatlanságomnak, de be kell vallanom, még azt se szívesen mondom róluk, hogy rovarok, mert ez a szó számomra valami veszélyeset, támadót, vagy legalábbis kellemetlent jelent, ezek a futkározó teremtmények viszont jó, ha negyed hangyát kitesznek, de inkább hangyafasznyiak. Legalábbis felénk így mondanák.
El nem tudom képzelni, mi a céljuk, mi a feladatuk. Látszólag teljesen céltalanul vágtáznak a viaszosvásznon. Nem tudom, hány lábuk lehet, de szaporán szedik őket. Szerintem egy cigaretta elszívása alatt fél maratoni távot megtesznek úgy egy négyzetméteren belül. Vélhetően a szőlőről potyoghatnak az asztalra, mert kedves kerti dohányzásom után mindig úgy érzem, millióan matatnak kopaszodó fejemen, szőre vesztett lábszáramon, így cigi után nyomás a zuhany alá. Persze az egy cigi, egy zuhany rossz kalkuláció, ezért zsinórban több szálat is elszívok a rovartalanító zuhanyozás előtt.
Az apró bogarak vagy mi a csudák meg rendületlenül futkosnak. Nem idegesen, nem kapkodva, hanem feladatszerűen vagy késztetésből, de becsületre méltó kitartással. A hajnali tévéadásban látott indiánokra gondolok (meg nem jegyeztem törzsük nevét, de nem is igazán kötött le a műsor), akik megmaradtak 240 000 négyzetkilométeres (ezt az adatot is hasból mondom) rezervátumukban, az ősi földön, noha a Colorado (vajon?) folyó menetrend szerint áradásaival rendre elviszi az összes ingóságukat. Róluk jutottak eszembe őseim, akik nem lacafacáztak: ősi föld ide, ősi föld oda, amint lehetőségük nyílott, fogták magukat és otthagyták, mert termést is, házat is elmosott olykor az ár. Nem kaptak ukázt, nem ültették őket vonatra, hogy menni kell, és kész, hanem bepakolták szegényes holmijukat a kubikus talicskába, és elgyalogoltak a löszhátra, ahol folyó a környéken se mutatkozott. Így választottak.
Most nem értem ezeket az apró bogarakat (?), mi járhat az agyukban (?), végre csak bele kellene nézni a biológiába! – mit kereshetnek a koszos viaszosvászon abroszon. Az ősi földet? Az új hazát? Választás kérdése ez egyáltalán számukra?
