Kétségkívül van. Mármint irodalmunk. Hiszen ünnepe is van. Július 27., a Vajdasági Magyar Irodalom Napja. Mert július 27-én született, 1893-ban Sztankovics – Szenteleky Kornél, irodalmunk nagyapja, irodalmi nagyapánk. Irodalmi kultúránk egyik legfontosabb személye. Így gondolta 2005-ben a Magyar Nemzeti Tanács, és kimondta, legyen a nagypapa születésnapja irodalmunk piros betűs ünnepe. Igaz, volt, aki inkább Szenteleky halálának napját, augusztus 20-át javasolta, amikor egyébként is emlékezünk a sziváci Szenteleky-napon, de ez a dátum már jóval korábbról foglalt volt, maradt a születésnap.
Arról nincsen tudomásom, hogy amikor az MNT jeles napjainkról döntött, körülírta-e, megfogalmazta-e, hogy mi is tulajdonképpen a vajdasági magyar irodalom. Van-e határa, és ha igen, hol? Milyen a horizontális és vertikális, vagyis térbeli és minőségi kiterjedése? Mi számít vajdasági magyar irodalmi műnek, ki számít vajdasági magyar írónak? Azzal viszont, hogy kijelölte piros betűs ünnepének dátumát, legitimizálta, kerek perec kimondta: vajdasági magyar irodalom márpedig van. Mert sokak szerint nincs.
Így most nem tudjuk, hogy jó-e nekünk, hogy van. Mert kicsit jó, hogy van, hiszen mi magunk dédelgettük kilencven esztendőn át, és büszkék voltunk rá, mert a kezünk közt gyarapodott, öröm volt derűs szemünket reá vetni. Azért van ma ünnepnapja, mert megalapozottnak érezzük büszkeségünket. Ugyanakkor nem is annyira jó, hogy van, legalábbis az elnevezése problematikus, igyekeztük meg is változtatni, volt már délvidéki meg jugoszláviai, de végül maradt a vajdasági magyar. Ami sokak fülében rosszul cseng az egyetemes magyar irodalom harangzúgásában.
Hiszen minden magyarul írott mű a(z egyetemes) magyar irodalom része. Ez nyilvánvaló. A kevesek által beszélt nyelvünk kevesek által olvasott irodalma tekintetében. Egyébként nem az. Külön beszélünk német és osztrák irodalomról, noha mindkettő nyelve a német. Külön fogalomként kezeljük a latin-amerikai irodalmat, pedig annak zöme spanyol és portugál alkotás. Vagy például az Indiában angol nyelven alkotó szerző indiai irodalmárnak számít, nem pedig angolnak.
Az egyetemes magyar irodalomhoz tartozás tényét látszik alátámasztani, hogy a Magyar Írószövetség 1990-től egyenrangú tagként fogadja soraiba a „határon kívülieket”, így a vajdasági magyar írókat is, akik állami, szakmai elismerésekben, kitüntetésekben részesülnek. Ennek az irodalomnak, hogy is mondjam, tehát a vajdasági magyarnak vannak Kossuth-díjasai, József Attila-díjasai, különböző egyéb kitüntetettjei, Magyarországon működő szakmai szervezetek tagjai.
De a mi irodalmunknak, hogy is mondjam, tehát a vajdasági magyarnak is vannak díjai. Ezeket rendszerint hazai szerzőknek ítélik. S azt, hogy ki számít hazai szerzőnek, éppen az egyik díj szabályzata határozza meg: „Szerbiai magyar írónak a Szerbiában élő s itt magyar nyelven alkotó és publikáló írók tekintendők.” Hoppá, itt felbukkant egy újabb terminus, a szerbiai magyar író! A szabályzat 2008-ban rögzítette ezt a meghatározást. A Híd Irodalmi Díj szabályzatáról van szó, a díjat a Forum Könyvkiadó Intézet (által kinevezett bírálóbizottság) ítéli oda. A Forum társalapítója az a Magyar Nemzeti Tanács, amely három évvel korábban a vajdasági magyar irodalom ünnepéről hozott határozatot, és ugyanaz, amelynek honlapján a Forumról 2011-ben mint a „jugoszláviai magyar írók fontos szellemi műhelyéről” olvashatunk. Jugoszláviai, szerbiai, vajdasági egy helyen. Egyetemes sehol.
Az irodalom arra (is) szolgál, hogy megfogalmazzuk kételyeinket. Még ha az irodalmunk meghatározásával szembenieket is. Még ha irodalmunk ünnepnapján is tesszük ezt. Mert nem kételkedni és nem gondolkodni – ünneprontás lenne. Ünnepeljük hát ma a Vajdasági Magyar Irodalom Napját, megérdemli. Ez bár egyértelmű.
