Zombor a második világháborúban hosszú ideig frontközelben volt, és itt tartott legtovább a partizán megtorlás. Máshol már 1944 novemberének második felében leállították a tömeges kivégzéseket, Zomborban még a következő év februárjában és márciusában is tűntek el emberek azok közül, akiket ötvenfős csoportokban kényszermunkára vezettek. A város gyakorlatilag gyűjtőtáborként működött 1944. október végétől december elejéig, ide hurcolták a környék szinte teljes férfilakosságát. A hírhedt Kronić-palotában működött a Zombori Térségparancsnokság bírósági tanácsa, és az épület pincéjében hónapokon át dúlt a kíméletlen tortúra. Összesen 5650 személyt vertek agyon, kínoztak halálra, lőttek a Dunába, a Ferenc-csatornába, a lóversenytéren vagy a disznólegelőn előre megásatott gödrökbe, közülük mintegy 3000 magyar férfi volt. Köztük volt Mérey István szíjgyártó mester is.
– Tízéves voltam, amikor 1944. december 11-én két partizán azzal csalta ki apámat a házból, hogy a szomszéd utcában elakadt egy szállítmány szalmájuk, segítsen kitolni a szekeret a kátyúból. Apám még visszanézett rám, majd a két partizán maga közé ültette a szekéren, és soha többé nem láttuk. Se öcsém, se anyám nem vette észre, hogy elhagyta az udvart, csak tőlem búcsúzott el a pillantásával – meséli Zagyva-Mérey Emma. – A Kronić-palotába hurcolták, egy-két napig vittünk neki ennivalót, de hamarosan szóltak, hogy feleslegesen tesszük, ne menjünk többet. Később az a hír járta, hogy a bori ércbányába hurcolták kényszermunkára, anyám oda is utánament, de nem találta. Akkorra már régen jeltelen sírban nyugodott, de halálát nem volt mi alapján anyakönyveztetni.
Minden évben kötelezően készült közös fénykép: fölül a vezető segédek: Čurčija Nikola, Grizelj Marijan, Link Mátyás, alul Mérey Istvánné Keller Emma, ifj. Mérey István, Mérey Emma (5 éves), idősb Mérey István
Senki sem tudja, mi lehetett a negyvenkét évesen meggyilkolt mesterember bűne. A lószerszámot, női táskákat és kesztyűket készítő műhelyében a Zomborra addig jellemző tolerancia jegyében szerb, horvát és német vezető segédek dolgoztak: Čurčija Nikola, Grizelj Marijan és Link Mátyás. A magyar hadsereg bevonulásakor az ő ötletére az ő segédei födték le ponyvával a főutcán I. Péter király szinte frissen felállított lovas szobrát, nehogy annak látványa indulatokat váltson ki a magyar katonákból. Amikor megtudta, hogy a hatóságok közismert szerb személyeket állítanak elő a kivégzés nem titkolt szándékával, lélekszakadva kerékpározott be tanyájáról a városházára, ahol életét kockáztatva vállalt garanciát a letartóztatottakért, és mentette meg őket a biztos haláltól. Ezek a szerb lakosok azzal igyekeztek meghálálni Mérey István tettét a háború fordulatának láttán, hogy 1944. november 12-én egy mindegyikőjük által aláírt okmánnyal igazolták, hogy neki köszönhetik életben maradásukat. Egy hónapra rá Mérey István már valószínűleg halott lehetett. Gyilkosai az előző nap délutánján esélyt se adtak neki, hogy magához vegye az igazolást.
Lánya, Mérey-Zagyva Emma 2007 júniusában Bozóki Antal ügyvéd közbenjárásával követelte édesapja rehabilitálását, amiről a zombori körzeti bíróság már november 25-én tárgyalt, és megállapította, hogy Mérey István politikai vagy ideológiai üldöztetés áldozatául esett. A rehabilitálás megtörtént, a kártalanítás viszont nem. A család két házát, tanyáját és földjét 1945. december 15-én a járásbíróság végzése alapján elkobozták. Mindezek tetejében az özvegyen maradt édesanya igyekezett továbbvinni a műhelyt, de valamelyik jóakarója beköpte, hogy bőrtartalékkal rendelkezik, amit utána a rendőrség annak rendje és módja szerint megtalált, az asszonyt szabotázs vádjával három évre a lehetetlen körülmények közepette működő požarevaci börtönbe zártak. A gyerekek, Emma és öccse, István étlen-szomjan maradtak, a bátrabb rokonok támogatása nélkül maguk is odaveszhettek volna. Útlevélért folyamodtak, hogy kiköltözhessenek a Svájcban élő rokonsághoz, de soha nem kaptak úti okmányt. Emma asszony most az elkobzott vagyont kívánja visszaperelni, valamint kártérítést igyekszik szerezni az átélt traumák és érzelmi terror miatt.
– 1990-ig egyáltalán nem beszélhettünk a történtekről, tabu volt, mi pedig, az áldozatok családtagjai kiközösítettnek számítottunk. Nagyon sokunk az 1944-es téli éjszakák sötétjében elveszítette édesapját, de Hajnal Rózsa barátnőmnek például mindkét szülője odaveszett a partizánterror idején. Mi, gyerekek érinthetetlennek számítottunk, a magyarok kerültek, nehogy közeledésükkel bajt hozzak a fejükre, a szerbek meg előítéletekkel voltak irányunkban. Társaimmal egyetemben befejeztem a gimnáziumot, szemrevaló lány voltam, de hiába mentem a korzóra, remélvén, hogy valaki majd táncba visz, csak a magány és a megaláztatás jutott a „háborús bűnös” gyerekének. Apámat, emlékét rehabilitálták, de az én emlékezetemet nem lehet kárpótolni. Ami viszont visszajár, azt visszakövetelem – panaszolja Emma asszony, aki jelenleg Tibor fiával Magyarországon, szociális segélyből él.
