A második világháborút követően két falu is gyűjtőtáborként működött Zombor közvetlen közelében, ezekben több mint 13000 gyermek, nő és időskorú német veszítette életét az embertelen körülmények és a bánásmód miatt. Az egyik mára szellemfaluvá pusztult, a másikról a betelepített lakosai zömmel még az ezredforduló táján se tudták, hová költöztek be. A háborút megelőzően a magyarság számával nagyjából megegyező számú német élt Vajdaságban, a legutóbbi népszámláláskor pedig Szerbiában mindössze 3901-en vallották magukat németnek, az egykori nemzetszám alig egy százaléka. A tartomány egyik meghatározó népcsoportja eltűnt a történelemben, illetve az 1944 decemberétől 1948 márciusáig működtetett hét haláltáborban. A németségből 72000 személyt, köztük közel 6000 gyereket brutálisan meggyilkoltak, aki pedig tehette, elmenekült.
Egy emberöltő alatt szinte kikopott a köztudatból, hogy vidékünkön svábok éltek. A helytörténészek ismerik idetelepítésük történetét, a megmaradt nemzettársak a megsemmisítésük, elüldözésük, kitelepítésük történetét is. A Zombor körüli falvakban még nagyon sok a „svábház”, az újratelepített falvakban ezek némelyéhez hozzá se nyúltak új gazdáik, úgy néznek ki, mint hatvan évvel ezelőtt, de a svábház kifejezést manapság már inkább építkezési forma jelölésére használják, nincs érzelmi töltete a szónak. Pedig mindegyik elhagyott svábháznak megvan a maga története. A hajdani németekről Beck Antallal, a zombori Gerhard Német Humanitárius Egyesület elnökével, a Német Nemzeti Tanács alelnökével beszélgettünk.
A Vadászkürt Szálló Rt. német és magyar részvényesei a személyzettel (Beck Antal archívumából)
Milyen társadalmi pozíciója, gazdasági szerepe volt a vajdasági németségnek a háború előtt?
– A németek zömmel falun laktak, földművelésből éltek. Jelenlegi ismereteink szerint félmilliónál is többen éltek Vajdaságban, ennek több mint fele földművelésből. A városban élők iparos munkát végeztek, üzemeket, gyárakat vezettek. Emlékezetem szerint Zomborban nagyobb, mintegy száz személyt foglalkoztató gyára például a Walient családnak volt, ők divatcipőket készítettek, de a malmok, a sörgyár is német tulajdonban voltak, miként a fotóstúdiók, egyéb kisipari cégek. A régióban Apatintól kezdve Szentiván, Küllőd, Gádor, Körtés, Kerény, Szivác, Regőce szinte száz százalékban németek lakta települések voltak, természetesen a termőföld is az ő tulajdonukban állt. Zomborban mintegy három és fél ezerre lehet tenni akkori számukat. Azokban a falvakban, ahol fele-fele, vagy majdnem ilyen arányban éltek a háború előtt a magyarok és a németek, pl. Bácsgyulafalván, Monostorszegen, Bezdánban, Nemesmiliticsen, ott a németek mai napig megmaradtak.
A német többségű falvak lakóinak zömét elnyelték a lágerek. A nem németek közül kevesen tudják, hogy a hét gyűjtőtáborból kettő itt állt Zombor környékén, egy pedig éppen magában Zomborban, pedig ezt a negyedet ma is mindenki Logornak nevezi.
– Németországban mind megtartották a zsidó megsemmisítő táborokat, sok pénzt ölnek beléjük ma is, hogy megőrizzék eredeti állapotukban, és mindennap elmondják, ez itt volt, így nézett ki, és sajnos ezt a mi nemzetünk romlott, rosszul irányított, félrevezetett tagjai követték el, és bevallják, hogy a genocídium az emberiség történetének egyik legnagyobb gyalázata volt. Nálunk, Vajdaságban bárki elmehet Gádorra, Körtésre, Járekre, Rezsőházára (Knićanin), ahol mindenütt 3–12,5 ezer ártatlan gyerek, anya és idős lelte halálát, sehol se találkozik a megbánó emlékezet jelével. Hosszú ideig a hatóság azt se engedte meg, hogy egy fakeresztet szúrjunk a tömegsírok fölé a földbe. Ma Gádoron és Körtésen emlékkereszt és emléktáblák állnak, amelyeket az elmúlt 5–6 évben nem ért semmilyen támadás. Körtésen 3600 név szerint ismert áldozatot dobtak tömegsírba, Gádoron 9600 az elhantoltak száma, közülük 8600 név szerint ismert. Egyik helyen se nyugszik életerős, fegyverforgatásra alkalmas férfi, hanem az ártatlan hozzátartozók.
Magyarán módszeresen irtották a táborokban a falvakból összeterelt svábokat.
– A két tábort körülkerítették, a foglyoknak az otthonról hozott élelme egyhamar elfogyott, attól pedig, amit később étel gyanánt kaptak, tömegesen vérhast kaptak. Az őrök bárkit a felelősségre vonás veszélye nélkül agyonlőhettek. A táborokat inspiciáló partizánnőnek azzal jártak kedvében, ha növelték az elhalálozások napi számát. A maximum 128 haláleset volt egyetlen nap alatt.
Kerényen a Kulturbund épületébe terelték a soros transzportba kerülőket, onnét mentek a gyűjtőtáborokba. Azt az épületet a faluba érkező telepesek soha nem használták, hagyták lepusztulni, majd néhány éve eltakarították a romokat és füvesítették a területet. Valami okból soha nem akart oda senki beköltözni. Ugyanakkor Gádoron az ezredforduló környékén meglett embereknek fogalmuk se volt, hogy voltaképpen egy egykori haláltáborban laknak. Mi lehet a magyarázat e kettős viszonyulásra?
– Nagyon egyszerű. A Kerényre érkezett telepesek tudták, hogy hová jöttek, igaz, nekik azt mondták, hogy a németek fogták magukat és önszántukból elmentek. Gádor és Körtés esetében viszont már cselesebb volt a hatalom, előbb macedón családokkal népesítette be a falvakat, majd néhány év múltán őket tovább telepítette, és helyükre boszniai szerbek kerültek, akikről valóban elképzelhető, hogy mit sem tudtak a falu múltjáról, mert hosszú ideig nem lehetett a múlt eme gyalázatáról beszélni.
Az utóbbi években egyre kevesebb német látogat ezekbe a falvakba, noha immár emlékhelyeket is kialakítottak a tömegsíroknál. Ennek mi lehet az oka?
– A személyesen érintettek már kiöregedtek, a fiatalokat pedig nem érdekli különösebben az itteni nyomor, például Körtésen, ahol gyakorlatilag mindent szétromboltak. Előbb a házakat, majd jóval később a gabonatárolónak használt gyönyörű barokk templomot is. Sok esetben tanúja voltam, amikor a láger után az emberek hatvan év múltával életükben először visszajöttek. Külön könyvet lehetne írni azokról a pillanatokról, amikor a bottal járó idős nénikék és bácsikák térdre borulnak a tömegsír, vagy a feszület előtt, és megnyílnak emlékeik. Mind azt mondják, öt-, hat-, hétévesek voltak, amikor a lágerből kikerültek. Kinek ártottak ezek a csöppségek, milyen háborús bűnök elkövetését feltételezték róluk? – veti fel a kérdést Beck Antal, a zombori Gerhard Német Humanitárius Egyesület vezetője.
