A kísértetfalu irányába nem mutat jelzőtábla. Gádoron meg is kellett kérdeznünk, melyik út vezet a településre. A hajdani betonút gyalázatos állapotban van, egyedül biciklin lehet biztonságosan szlalomozni a tengelytörő kátyúk között, a szántóföldek is hatalmas darabokat haraptak ki az egyébként keskeny útból. Biztató viszont, hogy vagy két kilométer után megpillantunk egy lombok közé rejtett falutáblát. A folytatás viszont nem igazolja bizakodásunkat, az első szembetűnő épület előtt egy óriási kapubejárat lepusztult oszlopai merednek az égre, a látvány a vadnyugati filmek elhagyatott, romos haciendáinak képét idézi. Miként később kiderül, a mezőgazdasági vállalat gépállomása állt ezen a helyen, viszonylag jó állapotban lévő szervizút köti össze az óriási, nyitott hangárokat a láthatólag évtizedek óta használaton kívüli üzemanyagtöltő kúttal, de se jármű, se ember, de még egy magányosan kapirgáló tyúk sincs a tanyán.
Az egykori 225 sváb ház egyike
A települést először 1520-ban említik a források, Körtvélyes néven. Mintegy hetven esztendőre rá a török gazdasági összeírásokban Kursevlje néven szerepel, majd a történelem során Körtésként, Bácskörtésként, Kruschiwlként, Birndorfként, Kruševljeként jegyezték. 1890-ben 1048-an lakták, 14 magyar és 10 zsidó, a többiek németek voltak. 1940-ben 225 ház állt a faluban, amiből 1951 és 1961 között 170-et lebontottak. A második világháború vége előtt mintegy 1800 német ajkú lakost tartottak nyilván. A 2002-es népszámlás adatai szerint már csak 17 ház állt Bácskörtésen, amiből 13-at laktak. A település 1971-ben veszítette el önállóságát, azóta közigazgatásilag Gádorhoz tartozik.
Amikor először végigautóztunk a falun, egyetlen lelket se láttunk. Végül ráakadtunk a helység legidősebb polgárára, aki szerencsénkre akkor kezdte behordani a kapuja elől a szenet. Mint kiderült, az idős ember egyedül él a falu egykori iskolaépületében. Dimić Vladimir 1945-ben kolonistaként került szüleivel Küllődre (Kolut), majd 1953-ban költöztek a kiürített Bácskörtésre.
– Minden ház állt még, amikor idekerültem – mesélte a falu legkorosabb lakosa. – Én megvásároltam a sajátomat, a többi idővel eltűnt. Jó, ha tíz família van még a faluban. Munkalehetőség nincs, mindenki igyekszik behúzódni Gádorra vagy Zomborba, mert ide busz nem jár, bolt nincs, de még kocsma se. Pedig hajdanában micsoda élet volt itt! A nagykocsmában mulatságokat tartottak, most az egykori művelődési ház is üresen áll. Csak mi, nyugdíjasok maradtunk még itt, bevásárolni vagy Őrszállásra, vagy Gádorra járunk, biciklivel. A régi országban isten áldása volt itt lakni, de most nincs itt semmi. Már az egykori itteni svábok leszármazottjai se járnak a faluba, pedig most sok földet árulnak nálunk, olcsón megvehetnék – vélekedik Dimić Vladimir.
Nehezen elképzelhető, miként dolgozná föl a Németországból ide látogató a kísértetfalu látványát. Meg is kérdeztük, hogy merre találjuk a hajdani német temetőt, amire nem kaptunk konkrétan útba igazító feleletet, beszélgetőtársunk inkább arról beszélt, hogy a helybeliek Gádoron temetkeznek, és már ő maga is megépíttette a kriptáját. Amikor meg afelől érdeklődtünk, hogy mikor is kezdődött a település leépülése, hirtelen megváltozott a beszélgetés hangulata, az idős emberből mintha valami régi reflexek törtek volna elő, újra nekilátott a szénlapátolásnak, és csak magának motyogta:
A hajdani művelődési ház
– Itt minden állami tulajdonban van, nem szólhat az ember semmit, ki se nyithatja a száját, veszélyes időket élünk, nem tehetsz semmit, egyhamar dutyiba kerülsz. Amíg Tito élt, volt itt minden, most semmi sincs – panaszolta, majd teljes figyelmét a lapátolásra irányította, többet egy szót se szólt.
Csupán a távolban felsejlő kereszt jelzi, hogy hol a temető
Bácskörtés 1945–1948 között gyűjtőtábor volt, becslések szerint akár 20 000 embert is fogva tarthattak a faluban. Közülük 3600 név szerint ismert német származású személy veszítette életét a tábor körülményei és a kíméletlen bánásmód következtében. Fel szerettük volna keresni a temetőjüket, ezért bezörgettünk a falu utolsó házába, de nem jelentkezett senki. Már elfordultunk a kaputól, amikor a hátunkon éreztük valaki tekintetét. Egy középkorú nő állt szótlanul a gangoszlop takarásában, csak a szemüvegén csillant meg a fény. Kétszer is meg kellett ismételnünk a kérdésünket, mire karjával megmutatta az irányt és csak annyit szólt, hogy nagyon messze van.
Valóban, ha a falutól két és fél kilométer távolságra van a temetője, az bizony messze van. Csakhogy nem találtuk meg. A mezőgazdasági úton mocsárnyi pocsolyákon kellett átevickélnünk, de temetőnek nyomát se láttuk. Végül föladtuk, visszafordultunk. Ekkor vette észre nálam élesebb szemű útitársam, hogy az úttól is vagy jó kilométerre fekvő erdő szélén egy hatalmas kereszt áll. Az hát a temető. Illetve a 3600 tetemet rejtő tömegsír. Csak éppen út nem vezet hozzá. Azt már Zomborban tudtuk meg, hogy az általunk látott négyméteres márványkeresztet a Duna menti svábok állítatták hozzátartozóik emlékére 2005-ben,
A táborban odaveszett németek emlékére állított kereszt (Beck Antal archívumából)
Végül a temetőbe nem jutottunk el. Vagy mégis? Bácskörtés maga is sajátos temető, ami magába temette az egykori jólétet, a társadalom ingoványaként nyelte el utcáit, házait, hogy egy évtized múlva nyoma se maradjon félévezredes múltjának, amin szégyenfoltot ejtett a történelem.
