2024. április 27., szombat

Napszámos ügyek

A tekintetem rávetődik a néma képernyőre, megállok egy pillanatra, bár fogalmam sincs, miféle a film és miről mesél. Amerikai vagy török? Csak azt látom, hogy a fiatalember úgy húzza maga felé a kaszát a partoldalon, miként valaha a borbély a borotvakést az arcon: nem mozgatja ide-oda a szerszámot – annak gyorsan véres következménye lenne –, csak túrja le a habot a szőrszálakkal együtt. Itt viszont suhintani kellene a kaszával, szép egyenletesre és rövidre metszeni a fűszálakat és a gazt. A film hang nélkül is azt mondja önmagáról, hogy nem szabad nézni, amikor ennyire hiteltelen, hogy a rendező (meg a színész) kaszálást sem látott még, nemhogy ilyen eszközt vett volna a kezébe. Nem a vidékünkön nyaranta dívó aratóünnepek jutottak rögtön az eszembe – amelyek alkalmával a szervezők rendszeresen elmondják, hogy fontosnak érzik bemutatni a fiataloknak, miként is nézett ki egykor a gabona betakarítása –, hanem a fél órával korábban a híradóban elhangzott panasz: nemsokára országunkban is elfogynak a napszámosok. A két témának csupán annyi köze van egymáshoz, hogy a mostanában fölértékelődő napszámos munka sem megy értelem nélkül (vagy nem jobban, mint a bóvlit termelő filmrendezés); a napszámos és a parasztember is gúnyosan elmosolyodik, ha azt látja, hogy „gereblyéznek” a kaszával.

A mezőgazdasági napszámosság nem amiatt van kihalófélben, mert az iskolák beszüntették a képzést, hiszen ezt a szakmát – nem is nevezhető annak – sosem oktatták, csak jobb híján, kényszerből választották a rászorulók, hanem azért van leáldozóban, mert kevesen kényszerülnek az emberpróbáló munkára. Nagyobb úr az ipar, ami elszippantotta akár betanított munkásnak a potenciális napszámosokat, mert ott nem csak idényre szól a foglalkoztatás, emellé szociális biztonságot is ad. Napszámosnak lenni tehát nem választás, hanem kényszer, adott esetben egyetlen pénzforrás. Senki sem kedveli, legfőképp az nem, aki csinálja. Meggyötri a testet, mondjuk a már „gépesített” uborkaszedés: hasalnak az asszonyok (ők vannak nagy többségben) valamilyen traktor vontatta szerkezeten, és tépik le az uborkát, hogy legyen savanyúság a németeknek. Nyáridőben még a tengerparton napernyő alatt unatkozó turista is inkább hűvösre vágyik harminc fok fölötti melegben, hát még a szántóföldön hajlongó napszámos, akinek víz közelsége nem kínálja a megváltást. A médiumok pedig harsogják: kihirdették a vörös riasztást, senki ne menjen a napra! Igaz, a néhány évtizeddel ezelőtti tíz–tizenkét órás munkaidőt lefaragták már nyolcra, így a hajnali kezdéssel valamelyest kikerülik a harminc-negyven fokos meleget.

A kényesebb nyugatiak már régen hátat fordítottak a szántóföldnek, nem vállalnak holmi napszámosságot, ott a keletiek, például a románok szedik le vagy föl a termést; tapasztalatom szerint a mi kivándorlóink inkább ipari munkára mennek.

Azt nem tudom, hogy folyton veszik-e a mezőgazdaság becsülete, mindenesetre eltűntek a szocializmusban dívott diákszövetkezetek, amelyekben a tanulók haszonnövényeket termesztettek; meg arról sem tudok, hogy ősszel egész iskolák indulnának paprikát szedni. A természet közelsége alatt inkább kirándulást értenek az oda vágyók, eltekintve azoktól a csodabogaraktól, akik valóban tanyára vagy falura költöznek. Nem napszámosnak, bár a gazdálkodásukban „benne van” a nehéz munka is, csak hát ők a sajátjukat művelik.
Robotokban a jövő – állítják hozzáértők. Kitaláltak már olyan szerkezetet – gyümölcsfarázó, szőlőszedő és egyebek mellett –, amely felismeri és lézersugárral irtja a gazt. Eközben azt olvasom, hogy zsugorodnak a dinnyeföldek, szinte megfizethetetlen áron is kevés a málnaszüretelő.

Lehet, hogy nemsokára a kiváltságosok csemegéje lesz a friss gyümölcs. Sebaj, jön majd messzi vidékről borsos áron a déligyümölcs; onnan, ahol még „vígan élnek” a napszámosok.

Nyitókép: (illusztráció)