2021. január 16., szombat
TOLLRAJZ

Hengerhatás

Szabad gondolatok az újra időszerű szocreál művészet kapcsán

A magyarországi rövid ötvenes évek (1950–1956) „hivatalos” festészetének történetét manapság már bátran dolgozzák fel. Nem csak a minőségi rétegeltsége miatt érdemes tanulmányozni, a korszak művészetének ugyanis volt alsó és legfelső minőségi határa is. A tettetett, művi és élményszerűnek beállított hurráoptimista hírverései miatt idegen, és ilyen értelemben nem igazán lenne érdemes vele foglalkozni. Az egykori őszintének beállított csúsztatásait, hamisságait manapság sokan megmosolyogják, valós tragédiáját ténylegesen kevesen tudják átélni, hiszen tudjuk, hogy nem lehetett és nem volt őszinte a korszak elfogadott, hivatalos művészete. A szocialista realizmus élesített „rövid korszaka” néhol túl sokáig mereven és szívósan, az emberi lelkekben ficamokat, károkat okozva tartotta meg magát. Ahogy az aktuálpolitika kívánta…

Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája, 1950 (Forrás: sulinet.hu)
Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája, 1950 (Forrás: sulinet.hu)

A történelem bugyrainak mélyén lapul, máig emlékezetes és sokak számára fájdalmas a népeket megalázó vörös posztó korszaka. Voltak azonban eltérő minőségi mutatói is: egy alacsony, behízelgő, diadalittas és egy felsőbb, tehetséges művészekkel feltöltött szintje is. Akadtak kevésbé ellenálló, az elvárásoknak túlzó módon megfelelni akaró, végül kisiklott művészeink, akiknek tragédiája a kommunizmus önfelfaló természetének komor bizonyítéka lett. Magyarországon a baloldali modernista művészek a Rákosi-korszakban – korábbi avantgárd szellemiségüktől megszabadultan – nemritkán oly élesen váltottak, amikor a Párt közzétette a szocialista realizmus követelményeit, hogy azt követni aligha lehetett volna. A szocreál zsánerszerű elvárásait magukévá téve sokan szorgalmasan követték a karrieregyengetést lehetővé tevő rossz ösztönüket. Később, miután zsákutcába jutottak, sokak keserűen csalódtak, művészetükben etikai határokat szabtak maguknak, a „legszerencsésebbek” emigráltak, többek munkássága a meggyőződésük kopásával elhalványult, silány „mondanivalójukat” végképp elpazarolva sokan elhallgattak. Másokat egyszerűen kiszórták, vagyis kitiltották a belterjesség akolmelegéből… A TTT (támogatott, tűrt, tiltott) művészetek árnyékában alkotva mégis voltak, akik visszafogták magukat, és mérsékelt módon, objektívebb mércével mérték fel az ingoványos terepet. Amelyet oly nagylelkűen kínált fel nekik a sztálinista–rákosista hatalom, viszont a rajongásig (túl)feszített, álságos pártérzelmeken felülkerekedve, helyette mégis irigylésre méltó, magas szakmai tudásukkal nem „túlzó” műalkotásokkal szolgáltak. Őket mégis őszintén gondolkodó, korszakalkotó művészeknek mondjuk, műveiket egy letűnt korszak Veronika-kendőiként elfogadjuk.

Péter László: A nagy szocialista forradalom aktképe
Péter László: A nagy szocialista forradalom aktképe

Sokan már csak valamilyen együgyű, árta(lma)tlan, a tömegek megmozgatását szolgáló egyoldalú színjátéknak gondolják a szocrealista művészetet. Az elmúlt években már több derűs hangulatú „emlékkiállítást” is rendeznek a válogatott, egykor ünnepelt propagandisztikus művek rétegelt legjavából. Pedig csupán néhány évtizeddel ezelőtt a szocreál súlyos, károsító hatással volt a legtöbb művész szabad munkásságára, az önérzetére, de elsősorban az önállóságára. Miféle morális többlettel járhatott volna mégis az emberi lelket lemeztelenítő, művi teatralitással nyomuló, propagandisztikus szocrealizmus kitartó hazudozása, erőltetett felvirágoztatása? A művészeti etikát és esztétikát csúfondárosan kizsigerelő egyoldalú, erőltetett stratégia felépítésének oka egyértelműen a szélsőségesen önző hatalombitorlás szándéka volt. Jogos a kérdés, hogy a ravasz, egyoldalú politikai elhajlásoknak, a virágzó művészet hajbókolásra kényszerítő hengerhatásának: köszönhetünk-e egyáltalán valamit?

Maradjunk egyelőre azon megállapításnál, hogy e mesterkélt stílusegyveleg sokszor hamis naturalista, némelykor a giccses művi receptúra az emberiség erkölcsi és szellemi értékrendjét nem csupán megcsorbította, hanem durván roncsolta, és végül teljességgel felborította. Természetesen azért, hogy végül sikeresen (f)elcserélje egy erőltetett, teljesíthetetlen, csalóka ideológiával, vagyis a makarenkói új ember kovácsának szerepkörében tetszelgő idegen, hamis ideákon alapuló, idealista, utópista értékrenddel.

Színre lépésével és térhódításával teljhatalmat és azonnali, megkérdőjelezhetetlen lojalitást követelt meg a híveitől, későbbi kiszolgálóitól és alattvalóitól is. Jól kiagyalt stratégiával kidöntötte ugyan a világot a négy sarkából, de sehogy sem tudta valóra váltani, csak ígérgette a Kánaánt, az új, igazságos társadalmi rend felfalazását. A birkanyáj szellemi közegét létrehozta, hosszú távon azonban már a félig kiüresített lelkeket sem sikerült uralnia: csupán segített a propagandisztikus művészet által sakkban tartani a megrettent társadalmat.

Amely viszont a győztes Nyugaton, főként Amerikában kényelmesebb önmegvalósítást volt képes biztosítani. Talán a kor újítást sürgető szellemisége hozta, talán a nyugati fogyasztói társadalom mókuskerékpörgése, darálója eredményezte, de a hagyományos vizuális értékrend a művész őszintébb látásmódjának és kifejező szándékának megfelelően ott is felborult. Az elaprózás, a „fordított” lelki kiüresedés, a szókimondás vagy tiltakozás a társadalom konzumidiotizmusa ellen, mindez jellemezte vagy még ma is jellemzi a művészi törekvéseket és megnyilvánulásokat, amelyek szépen áthullámoztak Európa nyugati országaiba, és évek múlva átpörögtek egyik-másik szocialistává tett ország határain is…

Mindenesetre, a szép – nem szép, esztétikus – nem esztétikus, igaz – hamis, művészi – giccses, értékelhető – nem értékelhető… és más ellentétpárok korábbi stabil rendszere meggyengült, és a konzervatívvá vált szuperértékrend hajója valahol szintúgy megfeneklett, mint a keleti társadalom melegágyában.

A hatvanas évek végétől kialakult művésznemzedékek koncepciózusabb erőbevetésükkel, a már maradinak tartott szemléletmód lecserélésével, a társadalom számára valami egészen elképesztőt, meglepőt és merészt kívántak nyújtani alaposan kidolgozott programjaikkal, meglepő új ideológiájukkal. Ez a szemléletmód nem vonatkoztatható mindegyikre, de a keleti tömb szemszögéből nézve romlott és zavaros volt: az akcióművészet több fajtája, például a happening, a performance, a body art… élő, interaktív művészeti produktum, és bármely pillanatban megszakítható vagy újrakezdhető, nyilvános, látvány jellegű, nyitott műalkotás, amelybe beléphetünk, és amelyből kisétálhatunk, hihetetlen és hiteltelen. A szocrealizmus a keleti tömb hivatalos és „angazsált” művészete volt. Béklyójából nehezen lehetett szabadulni: azon logikát támasztotta a haladó művésztársadalom irányába is, hogy zászlóhordozóként teljesítse a kívánságait. Segítse a törekvéseit, mert ha nem, osztályellenes, humanizmusellenes és reakciós: tehát nem „ellenzék”, hanem belső „ellenség”.

Visszatérve a bevezető kérdéshez (morális többlettel járhatott volna mégis…?), a válaszunk: igen. Minden áldozat ellenére talán volt tényleges haszna is. Ha mást nem, megtanította az önfeláldozásra is hajlamos művészetet az olykor ingatag ellenállásra, az ellenszélben alkotásra, a búvópatak és a gerincesség fogalmak modern kori átértelmezésére.

Nagy bajban ismerszik meg, mire képes igazán a művészet. A gyengébbek behódoltak, de az ellenfeszülés érzete változatlanul az ellenállóság irányába hajszolta, sarkallta mindazon nagyszerű művészi teljesítményekre azokat, akik ügyes csapdakerülőkként szélárnyékban is bölcs meggyőződésben alkothattak.