Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Ellopott levelek

Salánki Anikó

2020. szeptember 12., 08:40

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Szőnyi István: Falusi életkép

Szőnyi István: Falusi életkép

Az öreg elővette a barna, háromajtós szekrényből a gondosan eltett egyenruhát. A nejlon zörgött, ahogy lehúzta a kabátról, s megcsapta az orrát a molyirtó szaga. Kivitte az udvarra, gondosan felterítette a szárító kötélre. Délután lesz az ünnepség, a postások ilyenkor szoktak összegyűlni, s az öregeket is meghívják. Lesz majd uzsonna is az értékelés, beszámoló után, s beszélgetnek a régi dolgokról. Igaz, egyre kevesebb az ő korabeli, hát hiába, egyszer mindenki megöregszik. Kitisztította az ünnepi cipőjét. Az ingen vasalt egy sort. Néhány régi fényképet eltett az irattárcájába. Még bőven volt ideje, megborotválkozott, a kicsit repedezett tükör nem hazudott, bizony erősen őszül már a bajusza, de most is megkegyelmezett a kis szőrpamacsnak. Nem akar ő már tetszeni senkinek. Egyre többet gondol a múltra, ez bizony a korral jár. Már régen a nyugdíjasok kenyerét eszi, de bizony hajnalban sokszor felriad, hogy menni kell a központba, rakni a nagy bőr táskába a leveleket, kisebb csomagokat, újságokat, pénzt, lottót. Szortírozva volt, címenként, de ő mindig átnézte, és át is pakolta, ha jónak látta. Inkább hamarabb bement, de büszkeséggel töltötte el, hogy panasz nem volt a munkájára. Abban az időben néha a színes újságokban megjelent egy cikk, hogy sikerült valakinek eljuttatni a küldeményt, pedig csak a név meg kérdőjeles foglalkozás, a megye neve volt megadva. Egyszer egy balatoni képeslap keringett az országban, mert a fiatalember külsejét írták rá még a hiányos adatok mellett, de megtalálták. – A mundér becsülete – így mondta az apja, aki postás volt. Néha elvitte magával, s egész nap ott karikázott mellette az ócska, kis piros biciklijével. Büszke volt az öregére, aki többször is kiváló dolgozó lett. Sok helyen már a kapuban várták, behívták egy kávéra, frissen sütött buktát csomagoltak zsírpapírba, mosolygó császárkörtét papírzacskóba. Némelyik csillogó szemű menyecske meg rózsát tört le a bokorról, s mintegy véletlenül rátette a táskára.
Ő is mindig postás akart lenni, semmi más. Amíg a többiek kamaszos álmaikban beatzenészek, űrhajósok, színészek vagy állatidomárok voltak, és hófehér sportautókban szőke hajú cicababákkal suhantak a tenger partján, ő csak mosolygott. Hamar megtanulta, hogy az élet nem olyan, mint az olasz meg francia filmekben. A három moziban mindig telt ház volt, a kisváros fiatalsága hetente kétszer biztos ott múlatta az időt. A vásznon elegáns férfiak és telt keblű csodalányok éltek nagyvilági életet. Rajta meg mindenki nevetett, mikor közölte, hogy érettségi után a postára megy dolgozni.
– Olyan földhözragadt vagy, miért éppen postás? – ezt nyafogta az a lány, akibe nagyon belezúgott. Többször felkérte táncolni a kultúrházi bálokon, a büfében islert vett neki. Aztán nem lett belőle semmi, férjhez ment egy állatorvoshoz, aztán nagyon korán elment. Persze ez se most volt – húzta el a száját kesernyésen. Az apja már rég az alsóvárosi temetőben nyugszik, még azt se tudta kivárni, hogy lássa a fiát postás egyenruhában, az első munkanapján. Keddre esett, a szeptember nem volt szép, viharos szél rázta és tördelte a gallyakat, megbontotta a léckerítést, az elázott kutyák vonítva rázták a láncukat. Levélszőnyegen tolta a kerékpárt, nem volt érdemes felülni rá, szinte minden ház levélládájába dobott küldeményt. Estére nem érezte a lábát, a kiürült nagy bőrtáska nehezebbnek tűnt, mint kora reggel, mikor elindult. Áztatta este a lavórban a lábát, és nyögve feküdt le, enni se volt kedve. Másnap falhoz vágta a recsegő ébresztő órát, és olyan összetörten tápászkodott fel, mintha vén alkeszként mászott volna haza éjjel a krimóból. Aztán persze megszokta. Ha esik, ha fúj – így mondták akkoriban – nekik karikázni kell. Várják a népek az újságot, a levelet, a képeslapokat, persze a csekkeket, hivatalos felszólításokat nem. Sok helyre be is kellett menni, aláíratni az ajánlott leveleket. Ilyenkor kínálgatta a lottót is, elég sokáig 3 forint 30 fillér volt. Egyszer Varjú néninek hármasa lett, ő vitte ki a nyeremény összegét is. Akkor elfogadott egy kis stampó pálinkát, úgyis lejárt már a munkaideje. 47 évet lehúzott terepen, előbb két, aztán három körzetet kapott.
Úgy ismerte ezeket a területeket, mintha a tenyerét nézte volna. Élet-és sorsvonal. Így hívta magában a két legnagyobb utat. Ott már évtizedekkel ezelőtt is nagy volt a forgalom, a laktanya miatt.
Az utcák, közök meg takaros sorrendben követték egymást egy darabig, aztán visszakanyarodtak, átfedték egymást, mintha szövevényes szőnyeg mintája lett volna. Egy régi kis vályogház mellett jól megfért a „Habház”, ezt egy kocsmáros építette, és még a megyeszékhelyről is eljöttek megcsodálni. Van ennek már vagy fél évszázada. A rongy kis viskók persze eltűntek, törekvő emberek lakták a kisvárost. Sokan jártak a fővárosban, volt, hogy egy hónapban csak egyszer látták a családot. Postai lapon ákombákom betűkkel tudatták, hogy megy fent a soruk. A lányok meg kapták a rózsás lapokat, vele meg nefelejcses levélpapírt hozattak, megtette szívesen.
Aztán egy nap új lakók költöztek a Csillag utca végébe. Egy szép nagylány jött ki a kapuba, amikor ő bekiabált. Nem hozott semmit, de szerette megismerni az embereket, hogy könnyebb legyen a kézbesítés, ne kelljen keresgélni. Irmának hívták, s ahogy ránézett, valami furcsa bizsergést érzett a zubbony alatt, s olyan melege lett, hogy zavartan kért egy pohár vizet. Ahogy ringó léptekkel kihozta azt a poharat, s keze véletlenül hozzá ért az övéhez, bizony több folyt a zöld zubbonyra, mint amennyit lenyelt. A lány meg csilingelőn felnevetett.
Aztán néhány hét múlva jött egy levél Irmának. Az ország másik végéből, s a feladónál látta, hogy laktanyából küldték. Elfogta valami mély szomorúság. Akkor már váltottak néhány szót, egyszer még a kannát is kivette a kezéből, amikor a Fehér-kútról vizet vitt. Elpirulva köszönte meg.
Forgatta a kék kopertát, aztán betette a belső zsebébe. Égette egész nap, nem is ment a környékre, szerencsére nem is volt ott dolga. Este letette maga elé, aztán a lámpa felé tartotta, de kibontani nem akarta, úgy volt, másnap odaadja. Ott felejtette az asztalon a nagy kapkodásban. Vasárnap meg hétfőn nem volt levélhordás. Egy hét múlva Irma a kapuban állt, szomorúnak tűnt, halkan kérdezte meg, hogy nincs-e levél, de ő csak a kezével intett, hogy nincs. Még hat levél jött, aztán több nem.
Ő meg nézegette, pakolta hol a szekrénybe, hol az asztalka fiókjába. Sose csinált ilyet, teljesen szabálytalan volt, röpült volna a munkából, ha rájönnek. A falról apja képe a postás díszruhában – mert abban volt, amikor a kitüntetést átvette – mintha feddően nézett volna rá. Mikor összeszedte volna a bátorságát, hogy mindent töredelmesen elmond Irmának és odaadja a gyűröttre fogdosott bontatlan kopertákat, a család egyik napról a másikra elköltözött. Olyan hirtelenséggel, mint ahogy a városba jöttek. Címet sem hagytak meg a szomszédban, ahogy szokás volt. Hónapokig nézett az üres ház felé, ami előtt a járda repedéseiből zöld kúszónövények bújtak elő, a gyümölcsfák kihajló ágairól a gyerekek kapkodták le a késő érő körtét. Császárkörte volt, rá se tudott nézni, pedig azelőtt nagyon szerette.
Lassan-komótosan öltözött fel, ezüstre őszült haját vizes fésűvel oldalt elválasztotta.
Ilyenkor mindig arra indult, ahol annak idején Irma lakott, mert a lány képe sose halványult el benne. A lelkiismerete se nyugodott meg. Az a hét levél még mindig ott lapult a fiók mélyén.
Sosem nősült meg. Ahogy odaért a roskadozó ház elé, egy gally kinyúlt a járda fölé, rajta egy gyönyörűen megérett császárkörte. Óvatosan körülnézett, aztán letépte, s beszívta az illatát.
A szél távolról mintha egy lány kacagását sodorta volna át a kerteken, a szeptemberi napsütésben.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége