CÍMLAPTÖRTÉNET

Akinek a Jézuska is hegedűt hoz…

Vendégségben a Merković családnál

Tóth D. Lívia

2019. december 26., 14:18 >> 2019. december 26., 15:28

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Fáradtan keresgélem a megadott házszámot a temerini vasútátjáró közelében levő szűk utcában. Kialvatlanságom oka, hogy előző este arról a népzenei estről tudósítottam, amelyen a Merković testvérek is muzsikáltak, énekeltek és táncoltak. A Luca-napi karácsonyváró műsort fergeteges táncház követte, így sejtem, hogy a rám váró házigazdák sem a legfrissebbek…

A szürke, rendezett ház ajtajából azonban egy üde kis fehérruhás lány szalad elém. Ő Sofija, a család legfiatalabb tagja. A kutyájukat regulázva hívogat a hátsó bejárat felé. Beatrix már nyitja is az ajtót. A családanya mellett kisvártatva megjelenik férje, Damir is.

– Dobro nam došli! – köszönt a családfő. Épp csak helyet foglalunk, amikor a fáradságát nem titkolva csatlakozik hozzánk Filip, a legidősebb gyerek. A karácsonyfa takarásából előbújik Anna is.

Mi helybéliek már régóta ismerjük a szerény, mosolygós kislányt, aki hol furulyával, hol hegedűvel, hol pedig csengő hangjával varázsolja el a körülötte levőket. A „nagyvilág” azonban csak nemrégiben találkozott Merković Anna nevével, aki a sokadik vajdasági sikerét követően a Fölszállott a páva magyarországi tehetségkutatóban is kipróbálta magát.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

A lányt ezúttal az asztalfőre ülteti édesapja. Az ebédlő meghitt terében azon tépelődöm, hogy vajon elmulasztottam-e valamit, amit ilyenkor szokás. Kétségeimet a családfő oszlatja el.

– Be kell vallanom, hogy bár Zomborban születtem, bunyevácként, azt a kultúrát nem nagyon ismerem. Sajnos csak a nyarakat töltöttem a szülővárosomban, így nem abban a szellemben és társadalmi közegben nőttem fel. A gyerekek viszont a magyar kultúrában találták meg önmagukat, amelynek sokszínűsége és hatalmas tárháza engem mindig is lenyűgözött – mondja az apa, és hozzáteszi: „Moje je samo da im duvam u jedra.” Nyilvánvalóvá válik számomra a vajdasági csoda. Beatrix, a családanya szerint viszont nincs ebben semmi rendkívüli.

– Hasonlóan ünnepelünk, mint minden más család. December 24-én én leginkább a konyhában szorgoskodok, készítem a vacsorát a szentestére, kalácsot sütök. A fát a gyerekek díszítik fel, és együtt vagyunk. A karácsonyi ebédnél is a megszokott kerül az asztalra, majd este a nagymamánál vacsorázunk – az anya szavait Sofija szakítja félbe. Elmondja, hogy nagyon szeretnek mézeskalácsot sütni. Damir is nyugtázza a felesége és lánya meséjét.

– Vajdaságban bárkivel házasodunk, vegyes házasság lesz az eredmény. Nem csinálunk ebből nagy ügyet. A lényeg, hogy a kapcsolat fejlődése során felismerjék az emberek egymásban, majd a gyerekeikben is az értékeket, és azokat fejleszteni tudják. Nem vagyunk olyan szülők, akik a saját be nem teljesített vágyaikat a gyerekek által szeretnék megvalósítani. Valamivel foglalkozniuk kell, de hogy mivel, az teljesen az ő választásuk.

Érdekelne, hogyan kerültek a gyerekek kapcsolatba a magyar népi hagyományokkal? Kérdésemre Filip ragadja magához a beszélgetés fonalát.

– Először futballozni kezdtem, de az edző nem volt elragadtatva a játékommal. Megsértődtem. Épp akkor lehetett jelentkezni a temerini népzenei táborba, mozogni kellett, így táncra iratkoztam. A hangszerek közül pedig először a furulyát vettem a kezembe – meséli Filip, mire apuka közbeszól:

– Hát, igen. Épp megveszi a szülő a gyereknek az edzőcipőt és ruhát, azt hiszi sínen van a dolog, a lurkó meg meggondolja magát: furulyát kér.

– De megérte! – veszi vissza a szót a fiatalember, aki jelenleg az újvidéki Egészségügyi Szakközépiskola diákja. – A tánc és a furulya után kedvet kaptam a brácsához is. A vonószenekarok hangzása mindig is vonzott, így minden táborban mást próbáltam ki. Ez most már odáig „fajult”, hogy pillanatnyilag nagyon kevés időt töltök itthon. Délelőttönként általában iskolában vagyok, majd hazaérve egy kicsit pihenek, gyorsan megtanulok, gyakorlok valamennyit, és irány a próba. Az egyesület a második otthonom, naponta eljárok, hisz vagy a helyi Berbence zenekarral gyakorolunk, vagy a táncosokkal próbálunk. Rendszerint éjfél előtt nem igazán érek haza, akkor meg már bedőlök az ágyba, és kezdődik minden újra. Hétvégenként viszont feljárok Szabadkára, ahol a Duhaj bandával muzsikálok.

Felvetődik a kérdés, hogy a testvérek milyen hatással lehetnek egymásra? Vajon Anna a bátyja nyomdokait követte?

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

– Először én is a temerini népzenei táborban próbáltam ki magam, és szintén furulyázni kezdtem. Nem igazán tudtam még akkor, hogy miről szól a mozgalom, csak az a gondolat vonzott, hogy zenéljek valamilyen hangszeren. Lassan elkezdtem az egyesületbe járni, és mindinkább megtetszett a hegedű hangja. Elhatároztam, hogy hegedülni szeretnék, azon belül is népzenét. Tudom azt is, hogy mit jelent klasszikus zenét játszani hegedűn, hisz jelenleg fejezem az alsófokú zenedét, rám azonban a népzene mindig is nagyobb hatással volt. Óriási élmény volt, amikor karácsonyra megkaptam az első hegedűmet. Ezek után már nem volt megállás, elkezdtem órákra járni Szabó Árpádhoz. Előbb heti egy alkalommal gyakoroltunk együtt, de nem sokára megdupláztuk az óraszámot. Azt hittem, hogy nekem ez egy csapásra menni fog, egy-kettőre virtuóz lesz belőlem. Nem igazán így történt, egy-kettőre csak arra jöttem rá, hogy rengeteget kell gyakorolnom. Árpi viszont mindig is türelmes volt velem, hat éve együtt dolgozunk, el sem tudom képzelni, hogy más tanítson. Az önálló munka mellett számomra nagyon fontos a közösségi élet is. Az egyesület nekem is a második otthonommá vált. A zenélés mellett hat éve táncolok is, illetve két énekcsoport munkájában veszek részt. A népzene az életem.

Csodálni kezdem a gyerekek ragaszkodását a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesülethez, ahol valóban tömeges a népi kultúrát ápolók mozgalma. Öt tánccsoport, négy ifjabb énekcsoport, férfi- és női kórus is tevékenykedik, de kiváló tambura-, citera- és a vonószenekarok is működnek. Vajon mi a titok, amely az időseket ott tartja, a fiatalokat pedig bevonzza? A magyarázat Filiptől érkezik.

– Nagyon tisztelem az idősebbek kitartását és odaadását. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy a magyar népi hagyományokat megőrizzék, nekünk fiataloknak pedig biztosítják a feltételeket arra, hogy ápolhassuk a saját kultúránkat. Törekszenek arra is, hogy minél autentikusabban műveljük hagyományainkat, megfelelő szakembereket biztosítva számunkra. Ugyanez a hozzáállásuk más műfajok esetében is. Annak ellenére, hogy ők már nem táncolnak, énekelnek vagy zenélnek, továbbra is kitűnően megszervezik a fesztiválokat, táborokat, zenés esteket és műsorokat, legyen azok témája akár a modern tánc és ének, a színészet, vagy a népi hagyomány. Egyszóval: jó emberek vannak az egyesületben, akik élettel töltik meg a régi falakat.

Anna is egyezik a bátyjával. Hozzáteszi, hogy sohasem hagyná ott azokat az embereket, akikkel az évek folyamán összeszokott. A népzene iránt kialakult rajongását köszönheti nekik – mondja korát meghazudtolva a hetedikes lány, akiben sokkal több rejlik, mint amennyit szerénységével a világ felé mutat.

– Cserkészkedem is. Ezt még hamarabb kezdtem, mint zenélni. Hároméves voltam, amikor Filippel együtt elvitt bennünket anya egy toborzóra. Nekem nagyon tetszett, de egy kis időre abba kellett hagynom, amikor Sofija született. Anyu akkor nem tudott bennünket kísérgetni a Telepre, ahol a foglalkozásokat tartják. Nyolcévesen azonban visszatértem, és azóta is aktív tagja vagyok a mozgalomnak. A csapat összetartása az, ami miatt a mai napig élvezem az együtt töltött időt. Sokat játszunk, ott is népdalokat énekelünk, hegedülni is szoktam. Általuk kezdtem az egyházi zenekarban is muzsikálni, ahol már két éve zenélek. A mozgalom táboraiban pedig még több embert ismerhetek meg. Tetszik az is, hogy a cserkésztörvények által egy megadott szabályrendszerhez vagyunk kötve, és hogy mindenki egy célért küzd.

A közösséghez már a család legkisebb tagja, Sofija is csatlakozott.

– Én is szeretek járni a cserkészfoglalkozásokra. Sokat kézműveskedünk is, sok szép dolgot készítünk. A nyáron már táborban is voltam. Igaz, az népzenei volt, de nagyon jól éreztem magam. Furulyáztam...

Közben szülőként azon töprengek, hogy az öttagú család mindennapjait nem lehet könnyű megszervezni. A feladatok nagy része nyilván Beatrixra, az anyukára hárul…

– Most már sokkal könnyebb, maguk is sok mindent elintéznek. Amíg kisebbek voltak, az volt az igazi. Filip és Anna között három év van, ugyanúgy, mint Anna és Sofija között. Néha alig tudtam összerakni, hogy kit, hova és mikorra kell vinni. A férjemmel egymás között is beosztjuk a feladatokat. A mindennapok az enyémek, mivel ő dolgozik. Amikor viszont táborról táborra kell vinni őket, akkor az apjuk az ügyeletes sofőr. A nyarak ugyanis zűrösek… Már májusban elkezdjük nézegetni, hogy melyik tábor mikor van. Júniusban útra kelnek, én pedig csak figyelem a dátumokat, hogy melyikük mikor ér haza, hogyan tudok egy nap alatt kimosni, vasalni és visszapakolni, mert már mennek is tovább. Nálunk a nyaralás nem jöhet számításba, hisz augusztus végéig úton vannak. Télen sem tudunk családi programot szervezni, hisz akkor a tóthfalusi Durmoló táborban képzik magukat. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy így tudnak leginkább fejlődni. Azt szokták mondani, hogy egy hét a táborban annyi, mint fél év gyakorlás a mindennapokban – az anya szavait Filip magyarázza meg, tapasztalatból.

– A táborokban legkevesebb hat órát megszakítás nélkül gyakorol mindenki. Ez mellett a táncházak és az esti bulik nem hagyják pihenni sem a hangszereket, sem a táncos lábakat. Ilyenkor egy külön életforma zajlik.

Bátyjához csatlakozva Anna elmondja, hogy számára az is fontos, hogy a táborokban olyan szakemberektől tanulhat, akikkel egyébként sohasem találkozna.

– Megragadok minden lehetőséget, hogy fejlődjek. Azt ugyan nem tudom még, hogy általános iskola után hova tovább, de a szívem a néprajzkutatás felé húz. A legnagyobb baj, hogy erre csak odaát van lehetőségem. Egyelőre csak tépelődöm, de egyben biztos vagyok: bármerre is folytatom, a népzene mindig is az életem része lesz.

A családapa szerint bárhogy dönt is Anna, közös erővel megoldják.

– Vannak buktatók, de örömmel csináljuk. Egyikük sem puskát kért tőlünk, hanem hangszereket. Sokszor mondom nekik, hogy könnyű nekem az apjuknak lenni. Ha ez, amit kértek, nehezemre esne, akkor fikuszt kellett volna vennem annak idején, nem pedig gyerekeket vállalni. Nem vártam el soha, hogy üljenek a sarokban, és csak hozzák az ötösöket. Félre ne értsenek, példaértékű a jó iskolai eredmény, de az adottságok közösségi fejlesztése szerintem fontosabb. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy az Isten adta tehetséget nem szabad elherdálni.

A családapa szeretetteljesen pillant a feleségére, majd alig észrevehetően megsimítja a mellette ülő, legkisebb lánya kezét.

– Valóban hálásak vagyunk, hogy Isten három ilyen gyerekkel áldott meg bennünket.

Ehhez már nincs mit hozzáfűzni. A karácsonyi várakozás időszakában talán csak annyit kívánhatunk az ízig-vérig vajdasági családnak, hogy maradjanak meg továbbra is azon az úton, amit megértéssel és elfogadással köveztek ki maguknak.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége