Egy csipetnyi filmkultúra Erdélyből

A rendezői székben a székelyudvarhelyi Szabó Attila:„Számomra a fényírás egyben hivatás, szakma, hobbi és szükséglet is”

Fejős Csilla

2019. május 11., 13:23 >> 2019. május 11., 14:06

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„...a fényírók... a szóban, túl azon, hogy mennyire szép, van valami könnyűség és szabadság, hogy fényírni más (mint nagy pénzekkel és apparátusokkal, nehéz technikákkal filmet gyártani), fényírni az balett, az a határok el nem ismerése, illetve folytonos határátlépés műfajok, kategóriák és konvenciók között... és e sétáló, írott fényben jól látható, hogy mindez mennyire viszonylagos, hogy ugyan folyton besorol és kategorizál az emberi elme, de a szemnek szerencsére több esze van, az néz, örül, unatkozik és gyönyörködik, a szem még szereti a képeket, még hagyja magát elcsábítani.”(Parti Nagy Lajos)

 

 A magyar közszolgálati televízió nézői számára bizonyára ismerősen cseng Szabó Attila neve, hiszen tudósításaival, riportjaival gyakran találkozhatnak a tévé képernyőjén. Sokan nem tudják róla, hogy a dokumentumfilm formanyelvét is kedveli és műveli, nem kis sikerrel. A székelyudvarhelyi rendező fényiratai igényesek, eredetiek, egy markáns szellemi magatartásformát, természetközpontúságot hordoznak. A pontos rögzítés – ami egyébként a rendező szándéka – mögött megbújnak a költőien fényképezett képek. Filmjeiben egy-egy valós eseményt mutat meg, kisebb és terebélyesebb generációk életét. SzabóAttila komplex történeteket mesél el: vallomásokat az elkötelezettségről, a hagyományozódásról, a természeti értékekről, a pusztulásról, a hitről. Ezt pedig csak kivételes belső hitelességgel lehet elérni. Három korábbi dokumentumfilmjével sorba begyűjtötte, egyéb elismerések mellett a Lakiteleki Filmszemle fődíját is. Miután fesztivál-életre bocsájtotta nemrégen elkészült dokumentumfilmjét, máris egy újabbat montázsol, ebben a hónapban szándékozik befejezni, de a következő mozi forgatásán nagyjából túl van, szeptemberig az is kész lesz, a harmadik téma a fejében „portyázik”.

 

Az elmúlt években gőzerővel dolgoztál, egyik filmet forgattad a másik után.

– Tavaly a Médiatanács támogatásával befejeztem a vargyasi bútorfestő és -faragó Sütő dinasztia jelenleg alkotó generációinak sikereiről szóló Fába vésett történelem című filmet. Európa legősibb népművész családjának a mindennapjaiba engedek betekintést. Az 1500-as évek vége óta apáról fiúra szállt a népi bútorfestés és fafaragás mestersége, most már a 16. generáció kezd lassan beletanulni ebbe a szakmába. Csupán meg kell tudni érezni a hagyomány szépségét és igazságát, ahogyan Sütő István neveli a gyermekeit, s ahogyan az egész család őrzi ezt a kötést, ezt az örökölt szellemiségget, amiben immár ötszáz éve osztoznak. Nemcsak az érdekelt, hogy milyen szimbólumokat használnak, milyen bútorokat készítenek, hanem az is, hogy a család új próbatételét vizsgázza öntudatlanul, a folytonosságot. Hogy megőrizhessék önmagukat, a tudásukat. Egyébként 52 percben lehetetlen a család történetét a teljesség igényével elmesélni. Éppen ezért azt domborítottam ki, hogy egy ilyen dinasztia miként él manapság, vállalnak-e gyerekeket, hogyan vélekednek az életről. Nem használtam narrációt, pedig az megkönnyítette volna a dolgomat, egyetlen nézőpontom a dinamikus látványbeszéd volt.

Most is az egyik filmedet fejezed be, de fél lábbal már a következőben vagy?

– Májusban fejezzük be új mecenatúrás dokumentumfilmünket. A Szőnyeg alá söpört negyed Székelyföld legnagyobb nyomornegyedéről szól, amely Székelyudvarhelyen található. A Budvár városrészbe 10 évvel ezelőtt kamerával bemerészkedni egyenlő volt az öngyilkossággal. Néhány éve botlottam bele a témába, s el is döntöttem, hogy megérdemel egy filmet. Az elmúlt egy évben rengeteg időt töltöttem ott. A film bemutatja a negyedben magára maradt embereket, akiknek a legtöbbször a közös passzivitás az egyetlen fegyverük, bemutatja életkörülményeiket. Emellett az emberek lelki viszonyairól is számot ad. Ugyanakkor az embereket egymástól elválasztó falat is próbálja átlépni, lebontani a többség és a kisebbség között húzódó határvonalat, a minőségi változás reményében. Ezek az emberek vándorok egy őrült világ diktálta bujdosásban, egyetlen normális helyre sem engedik be őket, egyetlen kocsma van a negyedben, ahová eljárhatnak.

Mi jelentette ennél a filmnél a legnagyobb kihívást?

– Minden filmnek megvannak a nehézségei, annak a dokumentumfilmnek is, amiről az ember azt hiszi, csont nélkül megy majd. Folyton akadályokba ütközünk, és akadályokat hárítunk, mert emberekkel dolgozunk. Van, akinek a büszkesége tolul előtérbe, mások kishitűek, sokan szeretnék, ha az előnyös arcuk kerülne a filmbe. A legnehezebb ezúttal az volt, hogy az ott élő emberek elhiggyék, őszinte szándékkal járok hozzájuk, időbe telt elnyerni a bizalmukat. Számomra persze az a legfontosabb, hogy jó filmet csináljak.

Hogyan szoktad a legkönnyebben megtalálni azt a bizonyos kulcsot a szereplőkhöz?

– Gyakorta a kérdező szerepében találom magam, így idővel megtanulam, hogy mindenkivel más nyelvet kell beszélni. Tehát másképp magyarázod el a juhásznak, hogy vigyázzon, mert jön a medve, mint ahogy rákérdezel egy politikusra, hogy lopott-e vagy sem.

El tudtál-e távolodni, teljesen rendezővé alakulni a társaságukban?

– A rendezőnek úgy kell vezetnie szereplőit, hogy azok úgy mozogjanak és éljék az életüket, mintha fogalmuk sem lenne róla, hogy őket bárki is filmezi. Ez a nehéz, mert ugye egy játékfilmnél profi szinészekkel dolgozik a rendező, előre megírt forgatókönyvvel. Itt sokkal több az improvizáció. Itt hagyni kell a szereplőt élni, s hagyni, hogy a dolgok maguktól történjenek. Szituációkat választok meg, s ezekből a helyzetekből gyúrom össze a filmet. A film a történetek drámai-képi kibontására épül, s amikor minden magától történik, a stábnak sikerül szinte észrevétlenül jó pillanatokat rögzíteni. Ez már a második alkalom, hogy az én kezemben van a kamera, de pont azért, mert valódi, bensőséges pillanatokat szerettem volna elkapni. A lehető legkisebbre zsugorítva a stábot, közelebb tudtam kerülni az eseményekhez, az emberekhez. Ebben a sztoriban több mint egy évig voltam benne, nehéz egyszerre közel lenni a szereplőkhöz és kívül is maradni, hogy objektív rálátásod maradjon a filmre. A lényeg voltaképpen az, vajon ki tudom-e magam emelni ebből a történetből, hogy kívülállóként rakjam össze ezeket a mozaikokat. A vágópulton születnek meg a döntések. Itt áll össze a számtalan helyszínen dokumentált sokszínű jelenet és hangulat egy kompakt művé. Az alkotói munkának ezt a részét szeretem a legjobban. Miután elkészültem egy filmmel, megmutatom néhány barátomnak, a feleségemnek és édesanyámnak is, bár neki, teljesen mindegy, mit csinálok, mindig tetszik (nevet). Nagyon makacs természetű vagyok, és amikor holtbiztos vagyok az igazamban, nehéz meggyőzni a fordítottjáról. Meg tudom viszont különböztetni az építő jellegű kritikát a kötekedéstől, a helytálló észrevételeket meghallgatom.

Egy dokumentumfilm-rendező mennyire nyúlhat bele a történet folyásába?

– Az improvizációt egyáltalán nem bánom, mert nem árt, ha valami a forgatáson születik meg. A történet szempontjából nem mindig hasznos, ha a saját szemüvegünkön át alakítjuk, formáljuk a valóságot, hisz a közlés nem lesz autentikus. Mert éppen a kamera előtt körvonalazódik a kor, az események és az emberi tartás is bennük. Ebben a filmben négy ember látószögéből nyerünk bepillantást a negyedbe. Megismerünk két gyerekszereplőt, egyikük, a „tehetősebb” családok egyikéből származó srác, a lány pedig egy elesettebb család gyermeke. Ugyanakkor megismerjük a gettó vezéralakját, az egyedüli vállalkozót a negyedben, és a helyi Caritas roma programjának vezetőjét, egy Miskolcról idecsöppent fiatal lányt, aki lassan egy évtizede vezeti az oktatást. A negyed lakóinak többsége cigány származású, de cigányul nem tud senki, mindenki magyarul álmodik, magyar neveket ad a gyermekeinek. A filmben peregnek a jelenetek az emberek napi életén át: karácsony, születésnap, disznóvágás, játék a gettóban. Sok kicsi gyöngyszem van benne, ezeket kell most felfűzni.

Ezen kívül még két filmen is dolgozol.

A Fába vésett történelem forgatásán

A Fába vésett történelem forgatásán

– A következő két ismeretterjesztő filmnél elbeszélő szöveget tervezek, mert már rendesen bizseregnek az ujjaim, az író kikívánkozik belőlem. Olyan szövegeket szeretnék írni, amik beröppentenek a történetbe, nemcsak vezetik a gondolatmenetet. Szeptemberre készül el a Sebes pisztrángok, sekély vizek, a Madarasi-Hargita lábánál élő, veszélyeztetett halállományról szóló film. Valójában sorsközösséget vállalunk a helyi horgászegyesület környezetrombolással és -szennyezéssel szembeni küzdelmével, ugyanakkor bemutatjuk a pisztrángok harcias életét a káprázatos hegyi vizekben. A Székely gyémánt a világhírű székelyföldi aragonitcsiszolás története. Ha minden jól megy, valamikor a jövő év elején mutatják majd be a közmédia csatornái.

Zene nélkül mit ér a film?

– A filmek zenéjét Molnár Endre szerzi, akivel tinikorunkban együtt muzsikáltunk; hard rockot, bluest, Hobo Blues Band-, Jimi Hendrix-, Doors-dalokat játszottunk. A filmnek fontos eleme a zene, akárcsak a csend. Az új filmeket sokféle zenei forma is gazdagítja.

Mit kell tudni az ezeket a filmeket megelőző mozikról?

– Az emberi kapcsolatok izgatnak leginkább az életben, a szociális témák, de azon túl más kérdéseket is megpróbálok megválaszolni. A legutóbbi két filmem egyike, az Egy Isten, két nemzet című munkám az emberi sorsok bemutatásán túl a gyökerekhez, a nemzethez, és istenhez való visszatérés útját dolgozza fel. A famaffiával szembemenő Méregzöld mesék másfél éves oknyomozó terepmunka és számos tanúvallomás eredménye; ezekből kiderül, hogy az erdélyi famaffia nemcsak a rengetegekben végez visszafordíthatatlan pusztítást, de az egyszerű emberek közt is sorra szedi áldozatait

Mennyire érzed fontosnak, hogy helyi történetekkel, jelenségekkel foglalkozz?

– Őszintén érdekel minden, ami itthon történik, igyekszem nyomon követni az eseményeket. Mert Székelyföldön, akármerre nézek, mindig belebotlok egy olyan témába, ami nagyon megfog, amihez közel vagyok lelkileg is, testileg is. Ami a vizuális művészetekkel való kapcsolatot illeti, ez bizony mindig olyan, mint a szerelem: vagy van, vagy nincs szenzuális vonzódás. A nemzeti öntudat is hasonló a szerelemhez (Egy Isten, két nemzet). Abban a pillanatban, ha megérzed, hogy elveszítheted, már sokkal jobban küzdesz érte, nagyobb a becse. Ha el akarják venni tőled, erősen kapaszkodsz belé. Egy székely számára elfogadhatatlan egy olyan politikai ideológia, ami ezt a fogalmat, hogy nemzet és nyelv, félresöpri. Mi ebbe kapaszkodtunk az elmúlt száz évben.

A méregzöld mesék főszereplője, Hans Hedrich kimondja a filmben: „Erdély erdők nélkül már nem Erdély.” A mi identitásunkhoz hozzátartozik az erdő, és tény, hogy egyre kevesebb szűz erdőnk van. Ha elveszik az erdőket, elveszik az identitásunkat.

Mondok egy másik példát. A kommunizmusban minden apróságnak örültünk. Nem lehetett kapni semmit, ezért mindent értékeltünk. Olyan csodaszép emlékeim vannak a gyerekkoromból, azóta sem tudtam gyümölcsnek úgy örülni, mint annak idején egy banánnak.

Lokálpatrióta vagyok. 12 éves voltam, amikor a Ceauşescu-diktatúra megdőlt. Ki emlékszik rossz dolgokra az élete első 12 évéből? Kizárólag szép emlékek köszönnek rám, még a cukrozott vajas kenyér is jobban esett, mint most bármilyen édesség! Amikor mindenki orosz nyelvet tanult az iskolában, édesapám első osztályos koromtól kezdve angolórákra járatott, az volt a teóriája, hogy minden rendszer egyszer megdől, és akkor meg kell szólalni angolul. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy nem sötétségben nőttem fel a kommunizmus idején, és ezt a szüleimnek köszönhetem. Aztán 90-ben ránk zúdult a szabadság, egyfajta anarchikus állapot, amikor volt minden a boltokban, mégsem volt semmi, felborultak az értékrendszerek, a tanár meg az orvos csöves volt, a piaci árus Mercedesszel járt, rendesen a feje tetejére állt a világ. Tinédzserkoromat végigmuzsikáltam, majd az Ady Endre Sajtókollégiumban diplomáztam, ezt követően jártam néhány évig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarára, de tanulmányaim nem fejeztem be. Később megismertem a feleségem, 2003 óta főállásban szerkesztő-riporterként a magyarországi közszolgálati és kereskedelmi adóknak gyártok tartalmakat. A legbüszkébb arra vagyok, hogy született három csodaszép gyermekem.

n Nem féltél attól, hogy csapdába esel: túl jó a hely- és emberismereted, s a filmed ezért túl szubjektív vagy elfogult lesz?

– Szerintem minden film szubjektív és valamilyen szinten elfogult. A film a rendező szemléletére és egyéni stílusára épül fel. A forgatókönyvíró meg a rendező határozza meg, milyen lesz a film. Ugyanazt a forgatókönyvet odaadhatod ötven rendezőnek, mindegyik másként fogja kibontani.

n Szerinted lehet következtetni egy rendező személyiségére a filmjeiből?

– Lehet. A személyes értelmezés érvényesül benne. Mindannyian valamiképp benne vagyunk a filmjeinkben. Teljesen mindegy, milyen alkotásról van szó. Jó példa, ha végignézzük a bútorfestők 16 nemzedékét, tárgyaikon ugyanazokat a szimbólumokat, ugyanazokat a színeket fedezzük fel, hasonlóan húzzák meg a tulipánt is, mégis mindegyikük ott hagyja a saját kézjegyét, ami felismerhető.

Nem hiszek ugyan a horoszkópban, de a csillagképem szerint (Ikrek) folyton két teljesen ellentétes személyiség vívódik és harcol bennem, arra kell csak ügyelnem, hogy ne a rosszabbik énem győzedelmeskedjen. Talán mindkét féltekéről meg tudom látni a dolgokat, és ez sokszor a kezemre játszik.

n Elsősorban hatni szeretnél, érzelmi szinten vagy  intellektuálisan? 

– Úgy szokták mondani, az a jó film, ami hat a lélekre. Miután kijössz a moziból, nem árt, ha még mozgatja az agyadat, a fantáziádat, vagy esetleg egy-két nap múlva visszagondolsz rá, és eszedbe jut az üzenete vagy a kérdés, amit felvetett. Én a szereplőim történeteivel teszem átélhetővé a filmem. A legerősebb hatás, ha egy film végén látod a könnyeket csillogni a szemekben.

n Visszaigazolva érzed-e magad, eltaláltad-e azt a hatást, amire számítottál?

– Azt szoktam mondani, ha csinálsz egy filmet és egyetlen fesztiválon sem jut döntőbe, akkor valószínű, hogy rosszul sikerült. Persze egy jó filmmel sem lehet az összes fesztivált megnyerni, de jólesik, hogy itt-ott értékelik. Már lassan egy évtizede tagja lehetek a lakiteleki alkotóközösségnek, évente találkozhatok ezzel a csaknem negyven tagot számláló zsűrivel, amelyben nemcsak filmes szakemberek ülnek, hanem színészek, költők, irodalomtörténészek, újságírók, sőt politikusok is. Úgy érzem, hogy itt, ebben a közegben forrtam filmessé.

n Nem fogynak el egy idő után a témák?

– A témák nem, mert történetek, események, érdekes emberek is ritmikusan léteznek, olyan emberek, akik tenni akarnak a közösségért, s amíg létezik közösség, addig témákat is tartogat. Ez egy sajátos összefüggés, és attól tartok, hogy sajnos a közösség hamarabb el fog fogyni, mint a témák.

n A dokumentumfilm-készítésről milyen elképzeléseid vannak?

– Jó filmesnek lenni, szeretem ezt csinálni, az alkotói munka kiteljesít, mindennap fütyürészve megyek forgatni. Ha jól emlékszem, Konfuciusz mondta annak idején, válassz magadnak olyan szakmát, amit szeretsz, és soha életedben nem kell dolgoznod. Persze nem igaz, hogy a „filmcsinálásban” nincs küzdelem, keresés és rátalálás. Mégis számomra ez egyben hivatás is, szakma is, hobbi is és szükséglet is. Azt hiszem, filmenként filmcímenként tudnám megfogalmazni az ars poeticámat, üzenetemet, valahogy így: Szőnyeg alá söpört negyed – Le kell már bontani a falat. Méregzöld mesék – Erdély erdők nélkül már nem Erdély. Fába vésett történelem – Ezer év a népművészet szolgálatában. Egy isten, két nemzet – A gyökerekhez, a nemzethet és az istenhez való visszatérés útja. Sebes pisztrángok, sekély vizek – Reméljük, unokáinknak is lesz mit kifogniuk. Székely gyémánt – Kincs, ami nincs.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége