Recenzióm tárgya, egy vaskos kötet, majd’ háromszáz oldalas, kétszeresen is ajándék. Elsősorban az a szerzőnek, hiszen az Újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet ezzel köszönti 70. születésnapján, ám meglepi vele minden olvasóját is, mert olyan tartalmakat ad a kezünkbe, amelyek értékes aranyrögök a délvidéki és az egyetemes magyar művelődéstörténetről való ismereteink további bővítéséhez. Bordás Győző olyan szerencsés alakja az irodalmi, képzőművészeti és kultúrpolitikai életünknek, hogy ott lehetett a fontosabb történések forrásainál, személyes kapcsolatot teremthetett olyan személyekkel, akik kezdeményezői voltak egy-egy átalakulásnak, egy-egy megújulásnak, könyvsorozat elindításának, magyar és más könyvszemlék szervezésének.
Szerzőnk öt részre osztotta szövegeit. Az elsőben szépirodalmából, legfrissebb novelláiból ad ízelítőt. Nyolc elbeszélés sorakozik, amelyekben kevés a fikció, annál több a tény, a valóság. Bordás regényeiben is hasonlóképpen alkot, meseszövése teszi változatossá előadását, és természetesen a nem szokványos történet. Valójában hétköznapi esemény lenne mind, de mássá teszi őket az alkotó. A mozibonton című novella a szülővárosban, Verbászon játszódik. Alapszituációja a filmszínházi viselkedés lenne, szabad-e a nézőnek hangosan szellenteni, napraforgómagot rágcsálni, köpködni stb. De még ez sem olyan téma, hogy az író tollára vegye, hanem a furcsa szituáció abból adódik, hogy három nyelvre kell lefordítani a szerbül megfogalmazott alapszöveget, ami szinte lehetetlen. Így kap a szerző lehetőséget arra, hogy kifigurázzon helyzeteket, embereket, mikro- és makrotársadalmat, eszközeként bizony beveti a szatírát és a gúnyt is. Egy verbászi moziépület megépítése a kiindulópont, hogy aztán Monarchia-szerte ismert legyen az intézmény külleme és programja miatt. Impériumváltásokkor, mert volt az is, a Nagy Háború után éppen három, bukfenceket hányt a műsorséma, hiszen beavatkoztak a hatalmat képviselők a mozi életébe, de a Nemzeti nevét is Nacionalra változtatni parancsolták. Ez nem csípett hatalmi szemeket, megmaradt az államosítás után is. Az író szinte mellékesen szól a legfontosabbról: a nézők és a mozi dolgozói egy részének sorsáról a második világégés után: „Lám, ez a Pista gyerek is hazajövetelekor alig talált osztálytársra, ismerősökre. Szinte mindenki feketében. Hol vannak a szomszédjai, barátai? Még anyjának is csak az volt a válasza:
– Ne is kérdezd, fiam. S a történtekről senki sem beszél, mintha örök titoknak kellene maradnia. Emiatt ő is néha magába roskad, s elgondolkozik, miért is harcolt a bolmáni fronton? Miért kellett elesnie utcabéli barátjának, Bélának, s miért maradt örökre béna egy végzetes gránáttól Laci barátja?” Pista gyerek viszont megértette, miért kellett a moziban betiltani a pisztollyal való lövöldözést, mert a telepesek, akiket kötelezően be kellett vonni a helyi művelődési életbe, már kétszer is belelőttek a mozivászonba.
A második ciklus a Művészeti kapcsolatok. Nyolc szövegből hét olyan közlés, amelynek szerzőnk maga is aktív részese, ám az Egy síremlék majd száz éve című Medgyessy Ferenc (1881–1958) ismert magyar szobrászművész egyetlen Vajdaságban föllelhető alkotásának szinte regényes történetét meséli el. A szobrászművész Pechán József barátja volt, így nem véletlen, hogy őt kérték fel a verbászi festő- és fotóművész síremlékét ékesítő szobor elkészítésére. „A részletes feljegyzések szerint a gipszminta 1924. január 18-án érkezett meg a szabadkai vámhivatalba, de az emlékbizottság tagjai csak tíz nappal később válthatták ki, mert gyanút keltett az akkori vámhatóságnál, hogy a küldeményező pesti Pongrác és Tsa., viszont a szállítmányozó bécsi Caro-Zellinek cég. Pechán Béla, a festő fia magyarázata szerint azért volt szükség erre a manőverre, mert akkoriban a szerb hatóságok nem jó szemmel néztek a Magyarországról érkező küldeményekre. Érdekességként említjük, hogy a számlák szerint a tíznapi fekbér 104,50 dinár lett volna, de a vámhatóság a gipszminta »művészi értékére« hivatkozva 1381 dinárt fizettetett meg.” A „kőből kibontott szobor”, amely a Támaszkodó nő címet viseli, „testhez álló lepelben van, karjait felsőtestén keresztbe téve, bal könyökével magába mélyedten áll, és egy pontba néz, mereng a mulandóságon”. Megvannak rajta a vésőjárás nyomai, s ma is a verbászi temető kiemelkedő dísze.
Érdekes, fölöttébb izgalmas adalékokat találunk a következő ciklusban. A Szerkesztői naplómból főleg jegyzeteket tartalmaz, olyanokat, amelyeket a könyvszerkesztő Bordás Győző vethetett noteszlapra. Itt bukkanhatunk rá Széchenyi István Szerbiai utazására, Danilo Kiš által József Attila és Radnóti Miklós szerb nyelvre való fordításának néhány érdekességére, Zilahy Lajos vajdasági kapcsolataira, de vajdasági kortársakat is emleget a szerző.
A Requiem megemlékezések, nekrológok csöpp gyűjteménye a szerző tanárairól, barátairól, alkotótársairól. Az emlegetettek valamennyien meghatározói voltak vagy a délvidéki irodalomnak, újságírásnak, vagy az egyetemi oktatásnak. De itt találhatunk emléksorokat Göncz Árpád, Juhász Ferenc és Kántor Lajos tiszteletére is.
Az Appendix, mint utóhang, önvallomás. Az első írásban szerzőnk a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatói-főszerkesztői, meg nem valósult munkatervét tartalmazza, amelyet nem teljesíthetett, mert átigazolt a Magyar Szó igazgatói székébe. Újvidékinek lenni a következő szöveg címe. Azt hihetnők, Bordás lélekben verbászi maradt, de lokálpatriotizmusa átigazolt Neoplantába. Olvasván sorait megállapíthatjuk, nem véletlen, csak ritka embernél a gyerekkor világának az elhalványulása, ám megfejtésnek tudnunk kell, Verbász már évtizedek óta nem az, ami valaha volt. Egynyelvű település lesz lassan, a németeknek már szinte nyomuk sincs, magyar szót is alig hallani. Az újvidéki gimnázium és ugyanott az egyetemi évek, aztán az újvidéki feleség megtette a Verbászon gyökerezett fa átültetését, nagy sikerrel. Végül egy interjúval zár a kötet, Danyi Magdolna (1950–2012) vajdasági költő, egyetemi tanár, az Új Symposion volt főszerkesztője beszélgetett Bordás Győzővel 2012 januárjában. Az irodalomnak hitelesítő szerepe van címet kapta a szöveg. Az élőszó közvetlensége szinte forrásként buzog, hozza napvilágra a vajdasági művelődési eseményeket, irányzatokat. Irodalmárok, képzőművészek, művelődéstörténészek, színházak mindennemű varázslói, szerkesztők, politikusok, segítők és kerékkötők mind ott sorjáznak a válaszokban.
Minden érdeklődőknek tiszta szívvel ajánlom e könyvet, amely jelöli azokat a porszemeket, amelyek lábbelinkre tapadtak, míg megkíséreltünk átgyalogolni, néha botorkálni, életünk egyetlen ösvényén.
