Húsz-egynéhány évvel ezelőtt élénk tintaháborúra került sor a nagy harcsák kiselejtezésének ötlete körül. Magyarországon történt, a környék többnyire figyelte, hogyan alakul. A vitának két álláspont adott táptalajt. Az egyik szerint a nagy harcsákat mindenáron el kellett volna távolítani a vizekből, mert „sokat esznek”. A nagy harcsák kímélése mellett kardoskodók érvelése árnyaltabb, szakmailag/élettanilag megpatkoltabb volt. Emellett nélkülözte az általánosításokat, és igen pontos képet festett arról, hogy évszaktól függően miből áll és mennyi a „sok”.
Megjegyzendő, hogy annak idején a megfelelő szakirodalom meglehetősen szegényes volt, a kutatások nyújtotta ismeretanyag a horgászok számára nem volt hozzáférhető, meg ilyen jellegűből kevés is íródott. A „sokat eszik” meggyőző érvnek látszott azért is, mert sokan ismételgették. Sokkal többen, mint amennyien ehhez érdemében szólhattak hozzá. De vízparti önbeiktatott szaktekintélyekben mi sohasem szűkölködtünk, és az ő szavuk is ért annyit, mint a bennfenteseké. Ráadásul jobban is visszhangzott, mert űrből fakadt.
A kiselejtezni vagy nőni hagyni kérdését az Óvilág tőlünk két távol eső sarkában végbemenő eseménysorozat döntötte el. Még akkor is, ha egymástól függetlenül, és más-más kaptafára történtekről van is szó, és csupán következményeik hasonlóak. Kazahsztán és Katalónia. Mindkét helyen – tekintet nélkül élelemfogyasztására – nőni hagyták a harcsákat. Más megfontolásból, különböző körülmények közepette... csupán a végeredmény azonos: mindkét helyen a nagy harcsa pénzt hoz(ott) a házhoz. Sokat!
Bizonyosságot nyert – és csupán retorikai a kérdés: miért kellett ezt egyáltalán bizonygatni –, hogy a keszegféleségért és a nagy harcsák által elfogyasztott egyéb takarmányhalért még a megrögzött húshorgászok is legfeljebb kilométerek tízeit utazzák le, míg a sporhorgászok a nagy harcsákért ezreit is megteszik. És napokig maradnak. Ahol sok a nagy harcsa, az a vidék delejként vonzza a fizetőképes vendéghorgászt. A vidéknek pedig csak ki kell dolgoznia a pénzmarasztalás technikáját. Erről szól az idegenforgalom.
Ezt azonban nem lehet arra a halra alapozni, amit a harcsa megeszik, hanem kizárólag arra, ami megette. A nagy harcsa – immár vitán felüli – komoly értéket képvisel, és egész vidékek igedenforgalmát virágoztathatja fel. A nagy harcsák kiselejtezését/megőrzését célzó vita tehát nem ott zárult le, ahol kipattant, hiszen másutt bizonyították be, hogy amit a hozzáértők itt elmondtak, az vízálló. Minden bizonnyal azért, mert azokon a vidékeken nem jeleskedhettek a húshorgászok köréből verbuvált vízparti önbeiktatott szaktekintélyek.
A húsz-egynéhány évvel ezelőtt kipattanó tintaháború ugyan nem zárult békekötéssel, de a fejlemények egyértelműen bizonyítják, hogy a nagy harcsák létjogosultságát védelmezőknek volt/van igazuk. De ennek kiharcolására húsz év ment rá. Míg errefelé folyt a meddő vita, addig mások harcsái kétméteresek lettek. Vigasztalóan hatnak azok a jelenségek, amelyek arra utalnak, hogy tájainkon is egyre többen vannak, akik a húsz év (üres) duma helyett a húsz év (kemény) munka mellett döntöttek. A harcsakímélés tájainkon most kezd gyökerezni. Egyrészt a kuttyogatóversenyeken, amelyeken a zsákmányt visszaengedik; a tározótavakon, melyekből nem fogják ki; a Zvorniki-tavon, ahol községi költségvetésből halasítottak termetes harcsákkal; Magyarkanizsán, ahol a minap egy közel negyvenkilósat engedtek vissza csak azért is (erről hamarosan bővebben)...
A mindenáron selejtezni akaróknak elfogytak az érveik, ezért illegalitásba vonultak, és partizánok módjára továbbra is a nagy harcsák kiselejtezésén dolgoznak. Sajátságos módszert alkalmazva nagy harcsáikat akkor fogják ki – viszik haza és eszik meg –, amikor azok még kicsik.
