Békéscsaba határában, a negyvenöt hektáron elterülő Fás-tó partján gyülekeztünk április 27-én. A környékről érkező kétfős csapatok – szám szerint tizenöt – sorban hozták a csónakokat, mert a negyvenhárom órás harcsafogó verseny idejére kivételesen engedélyezték a használatát. A pergetés letiltva, és a 7–10(!) méter átlagmélységű vízen, a korábbi jó eredmények is kuttyogatva születtek. A legutóbbi rendezvényen fogott, kis híján hatvankilós és több tíz kiló körüli harcsa emléke jó versenyt ígért. Hacsak a hirtelen jött kánikula be nem indítja a halak ívási ösztönét, mert akkor bármi megtörténhet. És meg is történt.
Már az első este a mérlegeléshez sorakozók között akadt olyan csapat, aki húsz darab harcsát hozott a vízről. Ez rendben is volna, csakhogy az egyedsúly körül komoly bajok történtek, ugyanis harminc-negyven dekás harcsaifjoncokból állt a teljes zsákmány. Erre senki sem számított, a rendezőség lányos zavarában villámgyorsan mérlegelt, és párnák között engedték vissza a tavaly született nagybajuszú apróságot. A szabályokon változtatni már nem lehetett, így minden csapat elővette a halkímélő pontyzsákokat, szervezők pedig a sérülések elkerülése végett gyakrabban mérlegeltek. Bár sem külön felszólítás, sem intelem el nem hangzott, mindenki etikai felelősségének tudatában bánt a kifogott hallal. Összesen 221 darab halacska került horogra 128 kiló összsúlyban. A féltő bánásmódnak köszönhetően egyetlenegy sem mutatta a hasát a verseny végén, a nádas szélen egyetlen haltetem sem jelent meg.A tó legendás 50–100 kilós öregjei végig láthatatlanok maradtak, csupán 4-5 darab 2-3 kilós bajszos igyekezett szépíteni az átlagsúlyon. A győztes Such András–Bauman Ferenc páros 83 darab, (45 kg összsúly) harcsakölköt fogott. Kitartásuk, elhivatottságuk példaértékű.Csapattársammal, Kószó Imrével egy csónakban álltam helyt a vasemberképzőn. Az általunk kikuttyogott 18 darab harcsapundra csupán az 5. hely megszerzéséhez volt elegendő, a legnagyobb halunk 2,3 kilós volt. Arra pedig csak mi emlékszünk még sokáig, hogy az utolsó nap délelőtt másfél órán keresztül sikerült a csónak alatt tartanom egy 15–20 kolósra taksált álomharcsát. Szépen reagált, beleszeretett a kuttyogatóm hangjába, de fakanállal sem lehetett volna szájába erőltetni az ínyencfalatokkal felcsalizott horgot. Fél óra zaklatás után már személyes kapcsolatot éreztem a harcsám iránt, felismertem a halradar képernyőjén megjelenő agresszív fordulásait, mélységváltásait. A hosszúra nyúlt előjáték során két alkalommal sikerült „bajszozás”-ig eljutnunk, de az érintéseket eredménytelen bevágás követte. Horgászatunk idején 16-ról 20 fokra emelkedett a víz hőmérséklete, és ez csalhatta halamat a felszíni régiókba. Azért így is szép volt.
