Iskolarendszerünk buzgó mócsingjai ez alkalommal a horgászvilágot is érzékenyen érintő ötlettel rukkoltak elő. Egyik iskolaigazgató kijelentette, hogy ősztől két, egyaránt harmincas létszámú tagozatot indítanak vadászati és horgászati technikusok képzésére. Szavai szerint a vadász- és a horgászegyesületeknek is hamarosan legalább(!) egy ilyen profilú szakembert kell alkalmazniuk.
Meredek kérdésünk a távoli jövőbe tekintő tanerő számára, mit ért a „hamaros” fogalma alatt. Mert a négyéves képzés csupán őszre kezdődik. A frissiben kitermelt szakkáderek első nemzedéke négy év múlva kerül ki az iskolapadókból, és csak azután állítható hadrendbe, ez pedig aligha nevezhető „hamarosan”-nak.
Az egyszerű számtani műveleteket illetően is komoly hibák fedezhetők fel a szakkáderképzés tervezésében. Kérdés ugyanis, lesz-e évről évre harminc jelentkező; ismeretlen, hogy a beiratkozottak közül mennyien fejezik be… ilyesmi. Aztán ha négy év múlva érettségizik is a horgásztechnikusok első, húsz-egynéhány tagú nemzedéke, további nyolc-tíz évre volna szükség ahhoz, hogy annyi „szakembert” termeljen ki az iskola, hogy a Vajdaság területén működő mindegyik horgászegyesületnek jusson legalább egy.
Az sem világos számunkra, mire alapozta az igazgató azt az állítását, mely szerint a horgászegyesületeknek alkalmazniuk kell(!) majd(?) ezeket a szakembereket. Az igazgató talán úgy tudja, hamarjában kötelező lesz? Akkor ez szerfölött érdekes, hiszen a törvényt a képviselőház hozza meg. Az, amelyiket nemsokára választunk, és várható összetételével kapcsolatban még a csillagjósok sem tudnak érdemében szólni. Tehát arról szóló törvény, amelyre az igazgató káderképzési stratégiáját alapozza, nincs.
De van más!
A dicső elképzelésnek az kölcsönöz bombabiztos látszatot, hogy a kitermelt szakkáderek pillanatok alatt elkelnek majd a munkaerőpiacon. Mert az egyesületek számára – az igazgató sajtóban napvilágot látott szavai szerint – „kötelező lesz” alkalmazni őket. Az ötletdús diri azonban egy árva kukkot sem szólt arról, hogy a „kötelezően alkalmazottakat” miből fizetik kényszerű munkaadóik. Mert!
A tagozatokat indító suli góréja nyilván figyelmen kívül hagyta horgászegyesületeink anyagi helyzetét, finanszírozásának módozatát, jövedelemforrásait… Ragozhatnánk tovább is, ha nem csupán egy tételről volna szó: a tagsági díjról. Mert horgászegyesületeinknek ez az egyetlen jövedelemforrása. Egyesülettől egyesületig változó összegről van szó, nagyjából 300 és 500 dinár között alakul, egyesületeink taglétszáma pedig száz-egynéhánytól háromszáz-egynéhányig terjed. Tehát még a népes, és nagy tagdíjat fizettető egyesületek is legfeljebb 150000 dinárral rendelkeznek évente, és mindent(!) ebből fizetnek. A csónakkikötők és az egyesületi otthonok karbantartását, rendezvények szervezését, versenyekre való utazást, horgásziskolákat… Ha minderről lemondanának, és a tagsági díjból befutott pénz egészet egy technikus alkalmazására fordítanák is, a frissiben kitermelt és „kötelezően alkalmazott” szakkádernek akkor is felkopna az álla. A tehetősebb egyesületekben munkát vállaló technikusoknak is legfeljebb 12500, míg a nyomorgókban dolgozóknak havi 3750 dinár jutna bruttóban. Hogy mennyi volna a „menő szakmával” rendelkező frissiben alkalmazottak nettó havi gázsija, azt számolja ki a diri!
Aztán kíváncsiak vagyunk, valójában mi is tartozna – legalábbis az igazgató elképzelése szerint – a horgásztechnikusok munkakörébe. A horgászegyesületeknek, akiknek alkalmazniuk kellene őket, semmi közük a halgazdálkodáshoz. Nálunk ezzel a vízkezelők foglalkoznak, horgászegyesület pedig nem lehet vízgazda. A halgazdálkodás rövid távú, középtávú és egyéb terveit a vízgazda megbízásából szakavatott tudományos intézetek, többnyire egyetemek végzik. Ez pedig a vízkezelő fennhatósága alá tartozó vízeken összehangolt tevékenység, és nem Móricka meglátásai alapján történik.
Az ötletgazda góré nyilván nem tudja, hogy képzéssel, tanfolyamok megtartásával – még ha világraszóló véletlen folytán sikerülne is kitermelnie őket – káderei nem foglalkozhatnának. A horgászegyesületek működését ugyanis immár nem a halászatról, hanem a sportról szóló törvény szabályozza. Ennek értelmében a témakörrel csak megfelelő certifikátummal rendelkező személyek foglalkozhatnak. Az ehhez szükséges elemeket pedig a lapokban vázoltan ismertetett tanterv nem tartalmazza. (Mellesleg: ilyen személyből egyelőre három van, és ha az igazgatót nagyon érdekli, nevükkel is szolgálhatunk.)
De vágjunk jó pofát az egészhez, és képzeljük el, hogy sikerül(t). Vannak horgásztechnikusaink, és alkalmaztuk is őket. Mert, ugye, muszáj. Csak éppen nincs miből kifizetni őket. Kérdezzük: Arra akarja-e
kényszeríteni a diri a horgászokat, hogy havi egy-két ezerrel járuljanak hozzá a feleslegesen kiképzettek megélhetéséhez?
Szerintünk sokkal olcsóbb volna, ha nem is képeznénk ki őket. Csak iratkozzanak be, aztán az iskoláztatásukra fordítandó állami pénzt azonnal adjuk oda nekik. Beleértve a diri fizetését is. Mert ha már övé az ötlet, viselje terheit/következményeit is.
