Az új szabályozás szerint Szent György havának 15. napján kezdődik az őzbak vadászatának idénye. Azok a vadászegyesületek, amelyek éltek a lehetőséggel és a nagy községi egyesületekből kiválva önálló gazdálkodásba kezdtek, most bizonyíthatják rátermettségüket, és most fog kiderülni, hogy eddig gazdálkodtak-e, vagy csupán a többi társaság munkájából éltek.
Az őz a síkvidéki vadászterületek egyetlen nagyvadja, így a tavaszi bakvadászatból származó bevétel határozza meg az egyesületek eredményességét, ennek elmaradása viszont kérdésessé teheti további működésüket, hiszen a tagság jelenlegi anyagi helyzete kizárja, hogy a tagsági díjból fedezzék az évi kiadásokat.
Vidékünkön az őzállománnyal való gazdálkodás az esetek többségében egy idejétmúlt rendszer szerint történik. Annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben Európában számos kiváló – nagy területen, magas egyedszám megfigyelésén alapuló – tanulmány foglalkozik az őz biológiájával. Az anyag terjedelmére való tekintettel most csak néhány gondolat erejéig foglalkozunk ezzel a témával.
Az őz a legelterjedtebb nagyvad a kontinensen, Korzika, Szardínia és Írország kivételével mindenütt megtalálható. Becsült európai egyedszáma meghaladja a 9,5 milliót, ehhez viszonyítva az éves teríték igen alacsony, csupán 29 százalék, azaz 2,8 millió példány. Nálunk a síkvidéki területeken az 1960-as években jelent meg az őz, és ma már vannak olyan részek, amelyekben száma meghaladja a nyulakét, tehát kiválóan alkalmazkodott az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló terület adta lehetőségekhez. Elterjedéséhez nagy mértékben hozzájárult a bőséges takarmány, ezért az utóbbi években az a suta számít kivételnek, amelyik csak egy gidát vet évente.
A magas egyedszám azonban nem arányos az állomány minőségével, ami az idejétmúlt vadgazdálkodásnak tudható be. Az őztrófeák nagyságát a területi adottságok, azaz a talajminőség, a növényborítottság és az időjárás is befolyásolja, de az állománysűrűség, az életkor, az ivararány és az állatok egészségi állapota, valamint a vadgazdálkodás határozza meg. A felsoroltak közül egy-egy tényező nem befolyásolja jelentősebben az agancs minőségét, de közvetve vagy közvetlenül mindegyik beleszól a végeredménybe.
A vadászidény kezdetét azért hozták át májusról április derekára, mert ilyenkor még a vegetáció nem fedi az állatokat, így pontosabban fel lehet becsülni őket, de még így is többnyire nagy távolságról, 100–150 méterről tudjuk csak szemrevételezni a vadat. Így kell megítélnünk korát, agancsának nagyságát, és minél pontosabban felbecsülniük súlyát. Ezek a mutatók alapján kell eldönteni, hogy selejt, kímélendő vagy golyóérett-e a bak, és megfelel-e a vendégvadász által áhított trófeának. Nem ritkák manapság azok a vendégek, akik nem hajlandók fizetni, ha nem az elképzelésüknek megfelelő agancsú bakot lövetik meg velük. Márpedig kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a tévesen becsült trófeát a vadászház falának díszítésére használják.
A lőtt bakok többsége negyed-, ötödfüves, azaz 3 és 4 év közötti. Az utóbbi húsz év európai statisztikája szerint az őzbakok hétéves korukban rakják a legnagyobb súlyú agancsot, ugyanakkor más kutatások szerint a bakok többsége már négyéves korában eléri az agancsnövesztés maximumát. Egyes szakemberek azt tanácsolják, hogy a kapitális bakok kilövésével várjuk meg augusztus végét. Ekkorra már lezajlik a párzás, és a kiváló egyedek sikeresen átörökítették genetikai adottságukat. Ezzel szemben áprilisban – a terep jobb átláthatóságának köszönhetően – a kigyomlálásra való egyedeket könnyebben kiválogathatjuk az állományból. Ugyanakkor akadnak szakemberek, akik bizonyítottnak vélik, hogy a genetika mellett az agancs kialakulására sokkal nagyobb hatással vannak a terület adottságai és a téli takarmányozás.
