Söprűszállal védett ólomfejűek
A halban mind szegényebb, ám fokozottan ostromolt vizeinken egyre nehezebb nagyobb ragadozót zsákmányolni. Azokon a vízrészeken, amelyek simák akár a tepsi, szinte semmilyen ragadozó nem marad meg. Zaklatása következtében beveti magát a legközelebbi dzsumbujba, és ha odanyúlunk utána, ebből a helyből hamarosan műcsalitemető lesz, a ragadozó pedig kimegy a világból. Persze a horgász ezt nem tudja, továbbra is támadja ezeket a helyeket, mígnem azt veszi észre, hogy kiürült a műcsalis ládája, anélkül, hogy halat fogott volna. A csalikészletünkön történő érvágások kiküszöbölése érdekében célszerű a védetthorgos, úgynevezett bokorugró műcsalik alkalmazása. Ezek előnye – a megtakarításon túl –, hogy sokkal fogósabbak, hiszen zavartalanul vezethetők azokon a terepeken is, amelyekben a többi csali menthetetlenül megkapaszkodik. Legfontosabb, hogy az egyszerű műcsalik házilag is könnyen bokorugrókká alakíthatóak.
„SÖPRŰVÉDETTEK” ÉS HUZALOZOTTAK
Ennek legegyszerűbb módja az, amikor az ólomfejű horogra pillanatragasztóval elállóan műanyag szálat erősítünk. Az anyagszükségletet kielégíti egy olyan műszálas söprű, amely 200-300 dinárba kerül, szálai pedig vastagok és kemények. A levágott szálat V alakba kell hajlítani; pillanatragasztóval a csatlakozófülre erősíteni; megtartani néhány másodpercig, amíg megköt. Ezt követően a szálakat meg kell nyitni, majd úgy elemelni a horogtól, hogy a szálvégződések egy centivel a horoghegy felett álljanak. Ez elegendő ahhoz, meggátolja a horog beakadását, ha csalinkat mérsékelten akadós helyeken vezetjük. A fokozottan akadós terepen azonban ez a megoldás nem nyújt kellő biztonságot.
Huzalozott ólomfejűek
Nagy tapasztalatra van szükség annak megkülönböztetéséhez, hogy a lágy szálakkal védett csalink akadókkal érintkezik, vagy óvatos ragadozó harapott-e rá. Árnyalati terheléskülönbségekről lévén szó, a tapasztalatlan pörgető odasuhint akkor is, ha az akadó „támadott” csalijára, aminek végeredményeként csalija ugyanúgy odaveszik, mintha védetlen horgot viselt volna. A söprűszálas horogvértezés egyetlen előnye, hogy 2-3 perc alatt elvégezhető.
Lényegesen szilárdabb vértezést eredményez a fogászati huzal vagy a hangszerhúr használata, melynek eredményeként a csaliveszteség szinte minimálisra csökken, elkészítése pedig 15 percnyi munkát igényel. Ugyancsak V alakba kell hajlítani a huzalt, mégpedig úgy, hogy 5 milliméterrel legyen hosszabb a horogfül és a horoghegy közötti távnál. Miután forgó segítségével ráhajtottuk a horogfülre és odaragasztottuk, a huzalkötést elkötjük zsinórral, és ismét megragasztjuk, ügyelve arra, hogy ne torlaszoljuk el a horogfül nyílását. Miután a kötés megszilárdult, a huzalt úgy hajlítjuk, hogy öble túlnyúljon a horog hegyén, egy síkban helyezkedjen el vele, de ne akadjon be a horog szakállába. Ügyelnünk kell arra, hogy a védőszál ne legyen merev és pengés, mert ez körülményessé teszi a bevágást. Ha túlmerevítettük, nem fog akadóba akadni, de három bevágás sem lesz elegendő ahhoz, hogy megakasszuk a halat. A védőszálnak valójában olyannak kell lennie, hogy kisebb ragadozó ráharapása nyomán is élesre álljon, de az akadókkal való érintkezéskor zárva maradjon. Nem árt tudni, hogy a hármashorgokon is alkalmazható a módszer, azzal, hogy valamennyi ágat külön-külön kell felvértezni.
Huzalozott körforgók és támolygók
A horgászboltokban olykor beszerezhető ilyen jellegű termékek kivétel nélkül háziipari sorozatgyártásból származnak, és többnyire szakszerűtlen kivitelezésűek. Tehát ha jót akarunk: magad uram...!
Ugyancsak csináld magad alapon igen jól alkalmazhatóak azok a szerelékek, amelyeken a gumitáncosokat nem gyári ólomfejű, hanem hagyományos hosszú szárú füles horgokon kínálunk fel.
A WORM ÉS A JIGG KÖZÖTT
A csendes és állóvizek rendkívül akadós terepein gyakran mutatkozik szükség olyan szerelékek iránt, amelyek átmenetet képeznek a jigg és a worm szerelék között. A célnak hibátlanul megfelelnek a 3/0–5/0-ös méretben készült hosszú szárú fülesek, amelyeknek a szárára 1–3 grammos ólomnehezéket öntünk házilag készült kokilla segítségével. Ezek a horgok a kis méretű (6–10 centis) gumitáncosok használata esetén bajnokoknak bizonyultak. A horoghegyet a gumitesten átvezetve felszín alatt rejtjük el, ahonnan a ragadozó ráharapásakor könnyen szabadul és élesre áll. Korongfarkúak esetében a szerelés másként történik. A horog nem fut át a csalitesten, csupán a hegye oldalról sekélyen kapaszkodik meg. Ez a módszer élettelen csalihal esetében is hatásosnak bizonyult.
A hagyományos hosszúszárúak pótsúlyozással
Fontos figyelembe venni, hogy ólomfejű horog használatakor a csalitest és a horogszár szögbezárása hátrányosan befolyásolja a kirezgést, ezért a hagyományos horog használata jobb eredményeket ad, mint az ólomfejű. Gyakorlat bizonyítja, hogy a hagyományos horogra a leírt módon feltűzött műcsali jobban szót fogad a bothegy mozdulatainak, ezért a csali alábukásai az akadók mentén élethűbbek, mint az ólomfejen felkínáltak ferde szögben történő merülései.
„Megműtött” korongfarkúak hát menti bemetszéssel...
A korongfarkúak védetté való átalakítása akár a vízparton is pillanatok alatt elvégezhető. Először megállapítjuk, meddig hatol a horog a korongfarkú törzsébe. Ezt követően késsel vagy szikével ennél egy centivel távolabb a fej irányában megbontjuk a hátrészt 3-4 milliméteres vastagságban, majd 1 centit levágunk a szalag végéből. A csalitesten átfűzött horog hegyét a nyúlványban rejtjük el. Kizárólag a korongfarkúaknál vált be a hátrészen kiképzett mintegy 5 milliméter mély hosszirányú bemetszés, amelyben a horoghegy megbújik, átkel az akadókon, de ráharapáskor élesre áll.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a védett horgú műcsalik vezetését jobban kell cifrázni, mind a védetlenekét. Ez rendszerint annyiból áll, hogy már merülés közben óvatos ráncigálásnak kell alávetni a csalit, majd hagyni, hogy aláhulljon; ezután erőteljesebben kell felfelé rántani, és ennek hatására csalink úgy viselkedik, mint a vergődő, életéért küzdő hal, tehát könnyű préda benyomását kelti. Szabályszerű, hogy az ilyen trükkösen vezetett csalira a ragadozók óvatosságot mellőzve vágnak rá. Nekünk viszont azt kell szem előtt tartanunk, hogy a védett horog nehezebben kapaszkodik meg, ezért a bevágást meg kell ismételnünk. Elsőre megkapaszkodik, másodikra fekszik…
...és „hátfilézéssel”
Természetesen vannak olyan gumitáncosok is, amelyekre a gyártó eleve ráépítette a horoghegyet elrejtő elemeket. Világviszonylatban több gyártó is készíti őket – felsorolásuktól és nevek emlegetésétől eltekintünk –, de már huzamosabb ideje a hazai gyártók és műhelyek kínálatában is szerepelnek. Nem pusztán hazabeszélés: a hazaiak mind minőségben, mind árban állják a sarat.
A szóban forgó gumitáncosok horoghegyet elrejtő ormányszerű lebenyét a közhasználatban érdekesmód erszénynek nevezik. (Élettanilag szemlélve erszényes ormányosokról volna szó?) Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a szóban forgó csalikat a gyártók alkalmasakká tették arra, hogy illatanyagokat viseljenek. A túlzásra hajlamos horgásztársaknak mondjuk, hogy az illatanyagok alkalmazásával legyenek óvatosak. Ezek az adalékok ugyanis olyan illathordozókat tartalmaznak, amelyek a hideg hatására elmerevítik, lomhává teszik a gumitáncost.
Az „ormányos erszényesek”
Úgyszintén fontos figyelembe venni, hogy a védettséggel ellátott gumitáncosok nem válnak akadásmentessé, csupán az elakadásuk számát csökkentjük ezáltal. A máskülönben horgászásonként elveszített 10–15 műcsali helyett a védett horoggal ellátottakból legfeljebb 3-4 veszik oda. És 1-2 ragadozóval több a horgunkra.
