A deltai horgászataim fénypontját az éjszakai pergetések jelentik. Nincs is szebb annál, mikor körülölel a sötétség, a part közelében harsognak a rablások, én pedig izgatottan várom, hogy egy szörnyeteg elkapja a fürgén táncoló wobbleremet. Még világosban kifigyeltem egy igen jónak ígérkező pályát az éjszakai süllőzéshez. A part közelében több nagy kő is megborzolta a vízfelszínt, a kishalak be voltak állva a kövek közé rendesen. Igazi bőség volt a ragadozók számára. Megúsztattam néhány fahalat, hogy fel tudjam térképezni a helyet, és nem utolsósorban kíváncsi voltam mozgásukra, így volt némi elképzelésem, milyen mélységben és miként fognak viselkedni éjszaka. A főpróba után hagytam nyugodni a helyet, és a háttérbe húzódva vártam, hogy leereszkedjen a sötétség. A fényváltás időszakában egy-két balin bevert a küszök közé, nehezen tudtam megállni, hogy ne dobjak közéjük a wobblerrel. Ezúttal a tüskéshátúakra fentem a fogam, nem akartam idő előtt szétzörögni a helyet, így az őnök nyugodtan lakmározhattak. Amint eltűntek a fények, a rajcsúrozó balinok is odébbálltak. Halkan locsogott a Duna vize a köveken, de egyelőre süllőnek semmi nyoma nem volt. Már kezdtek teljesen elgémberedni a végtagjaim, mikor furcsa nesz ütötte meg a fülemet, kishalak ugrottak a kövek irányában.
Talán megjöttek, akikre vártam? – morfondíroztam magamban. Röviddel később hangos csattanással vert be valaki az aprónép közé. Ez már biztos jelnek mutatkozott.
Óvatosan közelebb lopóztam a vízhez. Kikapcsoltam a felkapókart, és egy könnyed lendítéssel elküldtem a wobbleremet az éjszaka sötétjébe. Mintegy nyolc méterrel lennebb ért vizet, hallottam a toccsanásból. Megvártam, míg belekap a terelőlapkába az áramlat és életre kel a műhal. Pár pillanatig egy helyben táncoltattam, majd nagyon lassú bevontatással elkezdtem közelebb csalogatni magamhoz. Néha meg-megállítottam kis ideig, hadd játsszon az áramlat vele. Alig két méterre lehetett tőlem, mikor egy kemény, határozott ütéssel elkapta valaki a csalimat. A kapás villámcsapásként ért, épp csak rátartottam, máris éreztem a súlyt a zsinórom végén. Elindult a mély felé, ezért harcsára gyanakodtam, de pillanatok múlva jöttek a jól ismert fejrázások. Süllő, méghozzá nem is rossz! – tudatosult bennem. Ennek megfelelően óvatosan fárasztottam. Elúszott a meder felé pár métert, majd folyamatosan rázta a fejét. Magasra tartott bottal próbáltam kivédeni, hogy a köveken elreszelje a zsinóromat. Nem szaladt messzire, a part közelében vívtunk, egyelőre még nem tudtam a felszín közelébe kényszeríteni. Beletelt pár percbe, mire az első fröcsköléseket meghallottam. Felgyújtottam a fejlámpámat. Fényében egy csodás ragadozó jelent meg, hatalmasra nyitott szájjal. A fogak közt ott feszített a csalim. Az akadás jó volt, nem izgultam. Jobbra-balra rázta a hatalmas fejét, próbált szabadulni. Lassan közelebb húztam, fordult még néhányat, majd teljesen elnyújtózott a vízben, csak óriási uszonyaival legyezett. Remegő kézzel állon ragadtam a grippel, és a kövekre csúsztattam. Az enyém volt!
Néhány nappal később újból azon a helyen kuporogtam. Amint besötétedett, gyanús hangokat hallottam a kövek felől, kishalak spricceltek, menekültek valaki elől. Nem is késlekedtem, máris repült a műhal. Amint belemarkolt az áramlat, rögtön remegni kezdett, és ezzel egyidejűleg jött a kapás. Nagyon meglepett. Akárcsak korábban, ez a hal is befele indult, majd megtorpant, rázta a fejét, lassan úszkált fel s alá, a felszínt szétverve próbált menekülni. Nem izgultam, mintha egy begyakorlott jelenetet forgattam volna újra. Mintegy két perc alatt el is készült erejével, még nagyobb volt, mint a pár nappal korábban fogott társa. A sodrás a kövekhez simította, óvatosan állon ragadtam, és a parti kövekre fektettem. Végigsimogattam érdes testét, csak ekkor kezdtem el remegni kissé.
