A korábban egységes állam, majd az utódállamok történetében is egyedülálló esetnek számít, hogy államközi megállapodást kötnek halügyben. A boszniai Szerb Köztársaság területén levő Zvornikban pénteken ez megtörtént. Az ügynek mindkét oldalon akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy az aláírók Oliver Dulić, Szerbia környezetvédelmi, bányászati és területrendezési minisztere, valamint Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke lettek volna, és ez a protokollban is álló héten át így szerepelt. Aztán az említettek egyéb elfoglaltsága miatt a BSZK nevében Srebrenka Golić területrendezési, építészeti és ökológiai miniszter asszony, Szerbia nevében pedig dr. Ivica Radović államtitkár írta alá a megállapodást. Ez azonban csupán a befejező része volt annak az eseménysorozatnak, amely órákkal korábban és mintegy száz kilométerrel távolabb vette kezdetét a szerbiai Bajina Baštánál, a Rača patak torkolatánál, ahol kétszáz előnevelt galócát adtak át szimbolikusan a folyónak; gyökerei pedig álló évre nyúlnak vissza, amikor hat fiatal szerbiai és magyarországi halszakértő megkezdte a dunai galóca mesterséges szaporítása körüli munkát.
A megállapodás tulajdonképpen igen rövid, lényegretörő, nélkülözi a mellébeszélést, és mindössze három szakasza van. Dióhéjban átmesélve: a Perućacon történő galócaszaporítást a továbbiak során – a kölcsönös Drina-orientáltságra való tekintettel – közösen finanszírozzák; a kialakuló állomány hasznosításának és gondozásának feltételeit egységesítik; összhangba hozzák a horgászatról és halászatról szóló rendeleteket. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a boszniai Szerb Köztársaság várhatólag úgymond átmásolja, majd parlamentjében szentesíti a szerbiai vonatkozó rendeleteket, mert a mieink szigorúbbak. Ennyi.
Tucatnyi kis galóca a visszaengedett kétszáz közül
A ránk és szomszédainkra jellemző végeláthatatlan huzavonához szokottak jókora csodálkozással szemlélték a történteket, az aláírást követően pedig hosszan dörgölték szemüket és fülüket – jól látták-e/hallották-e, ami történt –, és félve gondoltak arra, hogy netán felébrednek. Mert ami egy év alatt galócaügyben történt, az korábban e tájakon elképzelhetetlen volt. Dr. Branko Miljanović egyetemi tanár, a Halvédelmi és Haltani Társaság elnöke szerint ennek oka abban keresendő, hogy az utóbbi években/évtizedekben gondolkodásmódunk alaposan elferdült.
Sipos Sándor, Aleksandar Bajić, Ljubomir Pejčić és Igor Srećković
– Amikor projektumról esik szó, rossz szokásból azonnal feltesszük a kérdés: ki mennyit nyúl le belőle? Az eredmény fontossága pedig sokadrendű, aztán majdcsak lesz valahogy. A galócaprogram egyrészt szokatlanul kevés pénzzel indult útjára, és nem volt mit lenyúlni belőle. Másrészt a fiúk nagyon komolyan vették a dolgot. Sipos Sándor, Ljubomir Pejčić, Aleksandar Bajić, Igor Srećković, valamint a két magyarországi idegenlégiós, Demény Ferenc és Sokoray Varga Solt azzal a szándékkal vágtak bele, hogy megcsinálják. Más esetekben a pénz elfolyik, eredmény pedig sehol. A fiúk viszont kevés pénzből a vitathatatlan szakmai eredmények mellett hatalmas erkölcsi tőkét is kovácsoltak. Ez szemet szúrt ott, ahol kellett. Persze kellett hozzá egy Vladimir Grbić méretű egyéniség is, aki minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ez az ügy tető alá kerüljön.
Dr. Branko Miljanović és Nemanja Pankov a befogadó víz paramétereit ellenőrzi
Maga Vladimir Grbić, miután a kézi akváriumból a Drinába löttyintett egy kis galócát, röviden szólt – önmagát széles ívben kihagyva a történetből – az ifjú titánokra terelte a figyelmet.
– Ez a négy hős, aki előttünk a Drinában áll, meg két magyarországi társuk, akik most nincsenek itt, álló éven át napi huszonnégy órát dolgoztak, hogy ezt nekünk megcsinálják.
Srebrenka Golić a maga halát visszaengedve kifejtette, hogy ez a siker példa értékű, ezért a Vrbas folyón hamarosan megkezdődő hasonló projektum során a boszniai Szerb Köztársaság halszakértői örömmel fogadnák ennek a csapatnak a segítségét. Mi több, számítanak rá.
Dr. Ivica Radović, elvégezve a halasítás reá eső részét, megcsillogtatta mind hatalmas haltani tudását, mind tanári vénáját. Röviden elmondta, hogy a hucho nemet világviszonylatban mindössze hat faj alkotja, ebből öt él a Távol-Keleten, és csak egy található Európában, ez a miénk. Ha mi nem figyelünk rá, és mi nem lépünk érdekében, hát akkor ki? Ez az esemény is bizonyítéka annak, hogy a Drina – így galócástul – nem elválaszt, hanem összeköt.
Sipos Sándor a szerkesztőségünk nevében visszaengedett galócával
Hogy a vidék a folyó mindkét partján mekkora jelentőséget tulajdonít a galócaügynek, ékesen bizonyítja a következő anekdotaszerű történet. A Rača torkolatától Zvornikig vezető száz kilométeres utat a minisztereket, vendégeket, tévéseket... szállító autósor rendőri kísérettel rotációs fényekkel repesztett. A halszaporítók, tanáraik, házigazdáik... négy autóból álló sora azonban lassan állt össze, és lemaradt a díszkísérettől. Egyikük vezetője pedig mind az autó, mind a személyi papírjait Újvidéken felejtette. Amikor a határátkelőhelyhez ért, kiszólt a kocsi ablakán.
– Mi vagyunk a galó...
Mire a határrendőr:
– Tudjuk, Zvornik arrafelé, szerencsés utat!
