Természetesen nemcsak a csukák miatt utazom a deltába, hanem az öszzes többi halra is szívesen horgászom, amit meg lehet fogni pergetve. Talán a legnagyobb mennyiségben fellelhető ragadozóhal a balin. Legyen bármilyen napszak, rájuk mindig lehet számítani, ott hajtják a kishalakat a zátonyokon, a part menti kövezés mellett, a kisebb-nagyobb öblökben, a fák lombjai alatt, a csatornák torkolatainál, mindenütt ott vannak, még a legmelegebb déli órákban is lehet fogni belőlük. Holdvilágos éjszakákon is igen nagy számban lehet találkozni velük.
Valami nem stimmel!
Imádok rájuk horgászni, a kapásuk kemény, nem maszatolnak, nagyon odavágnak a csalinak. Gyorsak, az egyik pillanatban itt durran a rablás, a másik pillanatban már méterekkel odébb hajtja a kishalakat. Nagyon szórakoztató, mikor beletrafálunk egy-egy rajba, mindenütt csattog a felszín, folyamatosan tépik a botot, visít az orsó a rohanó balin alatt, ez az egyik legszórakoztatóbb horgászat. Leventével felfigyeltünk egy homokzátonyos partszakaszra, ahol az átlagosnál nagyobb méretű őnök is terrorizálták a sneciket. Tudtuk, hogy lekötött csónakból szinte esélytelen, hogy elejtsünk közülük egyet is, annál jóval rafináltabbak. Az árral sodródva terveztük meghorgászni a 300-400 méter hosszú partszakaszt, ahol tevékenykedtek a veteránok. Mintegy harmincméternyire közelítettük meg a partot, majd leállítottuk a motort. Evezővel tartottuk magunkat a megfelelő távolságra. Nem használtunk balinólmos-legyes kombinációt, wobblerrel akartuk becsapni őket, úgy sokkal sportszerűbb. A part irányába, a sekélybe dobáltuk a csalikat, majd a mély víz felé húzva próbáltuk kapásra ingerelni a fenevadakat. Körülbelül negyedórás eseménytelenség után kezdtük úgy érezni, hogy valamit elszámítottunk. Rablásokat csak elvétve lehetett látni, de tudtuk, hogy ott vannak, és ez erőt adott a kitartáshoz. Mindenképp szerettünk volna elkapni néhányat az öregek közül.
Száguldó torpedók
Egy vízbe dőlt fa felé közeledtünk, lombja már rég nem volt, csak a combvastagságú ágak meredeztek ki a vízből. Az ágak mögött kissé kavargott, örvénylett a víz. Barátom került elsőnek a jó pozícióba, amint beesett a csalija, szinte még meg sem tudta tekerni a hajtókart, iszonyatos rávágást kapott. Az érzékeny bot rögtön karikába hajlott, ciripelt az orsó, adagolta a madzagot a menekülő halnak. A zsinór muzsikált a vízben, olyan gyorsan száguldott a megakasztott balin. A mély felé vette az irányt, tőlünk távolodva. Egy idő után megfordult és egyenesen felénk tartott, majd a csónak közelébe érve elszáguldott mellettünk, aztán haladt tovább árral szemben. Sokáig semmit nem láttunk a halból, csak a kirohanásaiból sejthettük méreteit. A ladik közelében is jó párszor vízig kérte a spiccet, mire megmutatta magát. Merítő nem volt, és látszott, hogy kézzel bajos lesz beemelni, mert igen vaskos jószág, szóba sem jöhet a tarkófogás. Nem estünk kétségbe, ha már megakasztottuk, akkor be is emeljük! A harmadik kísérletre sikerült rendesen megmarkolnom a farka tövét, majd a másik kezemmel a hasa alá nyúltam és gyengéden átemeltem a csónak pereme felett. Kövér cseppekben csöpögött róla a víz, végre teljes mértékben a miénk volt.
Újra csatába küldtük műhalainkat, és immár nem kellett oly sokat várni a kapásra. Az én kezemből akarta kicsavarni a következő fenevad a botot, ezért erősen markoltam. Vadul harcolt, de idővel elkészült erejével, és a már jól bevált módon emeltük be a csónakba. Csak mosolyogtunk egymásra barátommal, tudtuk, hogy valami különleges horgászatban van részünk.
