Manapság vadásznak lenni egyáltalán nem könnyű dolog. Nálunk ugyan még nem annyira súlyos a helyzet, mint azokban az országokban, amelyekben a magukat állatvédőnek nevező szélsőséges szervezetek hisztérikus tagjai még a tettlegességtől sem riadnak vissza a vadászok iránti gyűlöletük kinyilvánításában. Nálunk még az úgynevezett civil csoportok különböző ideológiáktól vezérelve „csupán” hangulatkeltő kampányhadjáratot folytatnak a vadászok ellen, de a vadászat össztársadalmi elfogadottsága, a közvélemény ellenséges, időnként szinte hisztérikus hozzáállása már most érezhető.
Mindennek ellenére nem ítélhetjük el ezeket az embereket csupán azért, mert megvetéssel beszélnek a vadászokról, hiszen ők maguk is áldozatok. A tudatlanság, a tájékozotlanság, a félremagyarázások, a félinformációk… és nem utolsósorban a bulvársajtó agymosásából származó irigység áldozatai. Ők ugyanis nem ismerik a vadászat lényegét, nem hallgatnak meg egyetlen hiteles magyarázatot sem azzal kapcsolatban, hogy miért is vadászunk.
Nincsenek tisztában az örök igazsággal, hogy a vadászok nélkül vad sem lenne, és nem ismerik a vadászat ökológiai hátterét. Nem hajlandóak meghallgatni érveinket, sem elfogadni a tényt, hogy a vadászat különálló kultúra, hogy a hagyományápolás egyik megnyilvánulási formája; hogy a vadászat az ország gazdaságának egyik jelentős tényezője, amely sok ember számára jelent/jelenthetne megélhetést. Azaz, hogy lényegében a vadászat aktív természetvédelem.
Nálunk a múlt század kilencvenes éveinek elejétől divat más csoportokra ujjal mutogatni, tagjait véres kezű halálosztónak titulálni. Külön gond, hogy már a gyerekeket is kezdik bevonni a mocskolódó kampányukba. Az újkeletű meséskönyvek, rajzfilmek, úgynevezett gyerekfilmek szinte kivétel nélkül negatív fényben tüntetik fel a vadászokat, és magát a vadászatot is. Nekünk, vadászoknak azonban nem szabad belenyugodnunk az adott helyzetbe, nem engedhetjük meg, hogy csak sodródjunk az árral abban reménykedve, hogy a józan ész felülkerekedik. Mert nem fog.
Nagy szükség volna egy vadász–vadász párbeszédre, melynek célja egységes stratégia kidolgozása lenne, amely hiteles módon mutatná be mind a vadászokat, mind a vadászat lényegét. Fel kellene készíteni magukat a vadászokat is, hogy kellő nyomatékkal meg tudják védeni a mundér becsületét. Mindenki számára hozzáférhető kiadványokkal, kellő kommunikációval nagy lépést lehetne tenni a vadászbecsület visszanyerése érdekében. A legrosszabb, ha felvesszük a sértett matróna pózát, és behúzott nyakkal ülünk a babérjainkon.
Tudjuk azonban azt is, hogy az állandó magyarázkodás, a védekező pozíció igencsak káros, ha tettek nem állnak mögötte. Nekünk, vadászoknak viselkedésünkkel, életvitelünkkel példát kell mutatni mind a fiatal kollégák, mind a szkeptikus laikusok előtt. Nem engedhetjük meg az etikátlan viselkedést, a tiltott vadászati módszereket, a mennyiségi szemlélet elterjedését és a rekordhajhászást. Nem tűrhetjük, hogy egyesek nem vadászhoz méltó módon az első hajtást a kocsmában tartsák, azaz hogy vadászat közben vagy utána úgy berúgjanak, hogy négykézláb menjenek haza, vagy hogy trágár szavakkal illessék a vadat és az embereket egyaránt.
A vadászok ruházatának is a hivatáshoz méltónak kell lennie. A nehéz gazdasági helyzet nem érv arra, hogy egyesek szakadt, koszos, szebb napokat látott katonai egyenruha részeiben feszítsenek mások előtt. Ahogyan nem illő alsónadrágban templomba menni, közgyűlésre, kiállításra, vendégvadászatra sem való csiricsáré gúnyában, rászáradt sártól éktelenkedő ruhában, lábbeliben megjelenni.
Bárhol is vagyunk, büszkén és főleg méltósággal kell viselnünk a vadászokat megkülönböztető azon öltözéket, amelyet a Kárpát-medence vadászhagyománya már évszázadok óta előír. Úgy kell viselkednünk, hogy a gyerekek felnézzenek ránk, hogy a természetvédők partnert lássanak bennünk, és hogy az egész társadalom újból elittként kezelje a vadászokat.
