A múlt héten, teljesen váratlanul, a sors fintorából, kényszerpihenőre ítéltettem. A kórházi „pihenés” alatt az ember nem nagyon tehet mást, mint saját emlékei közé menekül, azaz arra az egyetlen helyre, ahol igazán egyedül tud lenni.
A múlt eseményei közt vájkálva óhatatlanul olyan dolgok is a felszínre kerülnek, amelyeket szándékosan vagy tudat alatt háttérbe szorítunk, mert számunkra nem a legkedvezőbben alakultak, vagy nem a legkedvezőbb fényt vetik ránk.
Eddigi életem legnagyobb részét vadászként éltem le, és remélem, még sokáig mondhatom el magamról, hogy e nemes szenvedélynek élek. Mi sem természetesebb hát, mint hogy ha emlékeim közé kényszerülök menekülni, azok a vadászemlékeim. A szépekről, kellemesekről, érdekesekről majd egyszer máskor fogok beszámolni, most azonban épp azok közül szeretnék megosztani önökkel néhányat, amelyek egy cseppet sem sorolhatók az imént említettek közé. A vadászbalesetekről szeretnék írni. Nem azért, mert saját vagy mások hibáit szeretném kipellengérezni, közszemlére bocsátani, hanem csakis azért, hogy az utánam jövők okuljanak belőlük. Épp ezért olyan eseteket fogok felhozni, amelyek velem történtek meg, mégpedig minden szépítés nélkül, sine ira et studio, azaz részrehajlás nélkül.
Tudjuk, hogy az igaz vadászok bizonyos fokon a szabályok rabjai, hogy betartják azokat tekintet nékül lelkiállapotra, időjárásra vagy más emberek viselkedésére. Mégis a vadászbalesetek megtörténnek, hiszen olyankor az újságok tele vannak a róluk szóló tudósításokkal, különböző „szakemberek”, rokonok, szomszédok, és mit tudom én, még kicsoda véleményével, csak épp az érintettek, azaz a baleset okozója és kárvallottja sosem nyilatkozik. Ennek csakis két oka lehet. Az első nyilvánvalóan az, hogy a vadászbaleset nem egy olyan dolog, amivel az ember dicsekszik, a másik pedig az, hogy a felelősségrevonástól tartva ilyenkor mindenki ködösít, finomít, és arra törekszik, hogy lehetőleg fényesre csiszolja a durva valóságot.
Ezért van az, hogy sokszor egy-egy könnyebb kimenetelű, nem emberéletet követelő, súlyos sérüléssel járó baleset ki sem tudódik, elintézik az érintettek egymás között.
A most elmondásra kerülő eset résztvevőinek többsége sajnos már az örök vadászmezőkön űzi a vadat, így magamon kívül nem kompromittálok senkit. Neveket mégsem említek, elsősorban a hozzájuk fűződő szép emlékek megóvása miatt.
Még a múlt század hetvenes éveinek elején történt Topolya község területén. Gyönyörű, szinte kiváló téli napon, karácsony tájékán. A terep változatos, erdősávokkal, mezőgazdasági területekkel tarkított, mintegy „bakarasznyi” hóval, napos, szélcsendes, de csípős idővel, és ami talán a legfontosabb: sok fácánnal. Mint a legfiatalabb résztvevőt, engem küldtek elállónak egy keskeny kukoricaföld végére, amelyet három puskás hajtott. Ketten a széleken, egy pedig a közepén kutyával. Fácán volt bőven, így szinte megállás nélkül szólt a puska. A hajtás előrehaladtával mind több madár érkezett gyalog a lejtő aljára, a kukorica végére. Egy kakas nem akart felszállni, hanem mintegy másfél–két méterre tőlem lebújt a kukoricasorban láthatatlannak képzelve magát.
A két oldalazó vadász már szinte kiért a tábla végére, a középen hajtó pedig mintegy 20-30 méterre lehetett, amikor a kutya felreptette a lábam előtt lapuló fácánkakast. Minden ember szereti produkálni magát mások előtt, kivált ha fiatal, és idősebb, tapasztaltabb emberek előtt szeretne bizonyítani. Ez alól én sem vagyok kivétel, így hát minden szabályt betartva megvártam a szinte derékszögben emelkedő kakast, hogy igazi gyetyába emelkedjen, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, bögyön lőttem.
Szinte a lövés eldördülésével, a kakas megbicsaklásával egyidőben a tőlem jobbra álló vadász felkiáltott, és azt mondta, hogy eltaláltam. Mivel kimondottan az ég felé céloztam, első gondolatom az volt, hogy még valakinek kellett lőnie, de miután láttam, hogy az arcát mindkét kezével eltakaró ember tenyerei közül vér csepeg a hóra, puskát, fácánt eldobva odarohantam. Kezeit arcáról lefejtve láttuk, hogy az orra leghegyéből kifeketedik egy 10-es sörétszem fele, kétharmada. Amikor az orrát megfogtuk, a sörétszem simán kifordult. Egy kis pálinkával kívülről, belülről történő fertőtlenítés után a vérzés is elállt, és folytathattuk a vadászatot, de én természetesen már nem voltam képes biztos kézzel, nyugodt lélekkel koncentrálva puskázni. Napokig, sőt hetekig csak azon tudtam gondolkodni, hogyan, miként is történhetett az eset. Végtére arra jutottam, hogy csakis egy magyarázata lehet a dolognak.
A fácánkakas tolláról visszapattanó sörétszem találhatta orron öreg barátomat és tanítómat. Nem az én hibám, mégis az én lövésem okozta a sebesülést. Arra nem is merek gondolni, hogy mi lett volna, ha csupán félarasznyit jobbra vagy balra repül az a szem sörét, akkor akár a szeme világába is kerülhetett volna. Azóta a fácánvadászatokon is épp úgy, mint a nyúlvadászatokon, amikor a hajtósor egy bizonyos távon belül kerül, én megtöröm a puskám. Lőjön más, én nem kockáztatom senki megsörétezését. Inkább menjen száz fácán, nyúl, minthogy még egyszer át kelljen élnem a fent elmondott pillanatokat.
