Évekkel ezelőtt szerettem bele a Duna torkolatvidékébe. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, akár egy csöpögős, nyálas romantikus regényben. Időközben a sors összehozott Farkas Leventével, akinek horgásztanyája van a Szulina-ág mentén lévő Krisán falucskában. Mivel mindketten megszállott pergető horgászok vagyunk, ezért rövid időn belül barátság alakult ki köztünk, és azóta évente 2-3 alkalommal ellátogatok e csodás helyre.
A deltavidék halaival való ismerkedésem a csukákkal vette kezdetét, melyben Leventének is nagy szerepe volt. Eleinte minden helyen megálltam volna horgászni, annyira szimpatikusak voltak az öblök, csatornák, tavak. Mindenütt halat sejtett a rengeteg víz látványától megzavarodott szemem, de barátom elkalauzolt olyan vizekre, amelyekben nemcsak „fogtunk néhányat”, hanem piszkosul sokat zsákmányoltunk.
Utazás a végtelenbe
A széles mellékágról Levente a csónakot egy keskeny csatornába kormányozta, melynek – bármennyire is erőltettem a szememet – nem lehetett látni a végét. A 25 lovas Yamaha rendesen tolta a csónakunkat, már vagy tíz perce száguldottunk a karcsú csatornán, de csak nem akart véget érni. A parti nádas hajladozott a felkorbácsolt hullámoktól, gémek, kócsagok, récék repültek fel a nádból, a vízityúk pedig nagy ricsajt csapva menekült csibéivel a sűrű növényzet közé. Egy éles kanyarral újabb csatornára kanyarodtunk, majd egy újabbra és még egy újabbra. Egyik olyan volt, mint a másik, semmi különbséget nem véltem felfedezni közöttük. Mindenik partján fűzfák bólogattak a szélben, és több méter magas nádfal húzódott. Néha a nádast megszakította egy-egy elhagyott halásztanya. A kunyhók fedelei beomlottak, ajtajuk, ablakuk nem volt már, a karókon hálómaradványok lebegtek az enyhe szélben, emlékeztetőül az arra járóknak, hogy valaha itt halászok élték mindennapjaikat. Már teljesen összezavarodtam a vízi labirintusban, fogalmam sem volt, hogy merre járhatunk. Rossz volt még belegondolni is, hogy mi történne, ha felmondaná a szolgálatot a motor, talán napokba is beletelne, míg ránk találnának. Hangosan gondolkodhattam, mert barátom megnyugtatott, hogy kizárólag egy telefonba kerülne és máris lenne, aki értünk jön. Csupán számomra volt olyan egyhangú a környék, a helyiek minden kis zugát ismerik a vidéknek. Immár teljesen megnyugodtam, nem kellett attól tartanom, hogy az enyészet martalékává válunk, már csak végre el kellett érnünk azt a fránya tavat, ahol a csukák egymás hegyén-hátán tobzódnak.
A rejtőzködő tó
Majdnem háromnegyed órás csónakázás után egy óriási tóra siklott csónakunk, megkönnyebbülve lélegeztem fel: Végre horgászhatok! Már kotorásztam a műcsalik közt, hogy melyiket is csatoljam fel, mikor barátom nyugalomra intett.
– Ne siess, nem ezen a tavon a fogunk horgászni, hanem a következőn! – mondta mosolyogva, majd egyenesen a nádfalnak irányította a ladikot. Néztem, hogy megörült, vagy nem lát.
– Mindjárt bevágtatunk a nádasba! – integettem idegesen.
Egy kézlegyintés volt a válasz. Teljes erőmből markoltan az ülésdeszkát, felkészültem az ütközésre. Mikor már csak méterekre voltunk a nádtól, akkor fedeztem fel, hogy egy igen keskeny átjáró van előttünk. Kissé lassított Levente, majd behajtott a szűk folyosóba. Mintegy húsz méter megtétele után egy gyönyörű kristálytiszta vizű tó tárult a szemünk elé. A vízmélység két méter körüli lehetett, ami a tiszta víz miatt csupán derékig érőnek látszott. Hínárfoltok törték meg a tükörsima vízfelszínt, mindent buja vízinövény borított.
– Megérkeztünk, itt vannak a csukák!
A hínárerdő halai
A tó legvégében kezdtük a dobálást. Könnyű támolygó kanalakkal indítottunk, majd előkerültek a felszíni wobblerek is. Nem tudtam eldönteni, hogy hová is dobjak, mindenütt kiváló rejtekhelyek voltak. A békák a növényzet tetején napoztak, érkezésünkre hangos csobbanások közepette vetették magukat a vízbe. A nagyobb hínárcsomók széléhez ejtegettem a csalikat, és minden minutumban vártam, hogy egy éhes krokodil majd ki akarja rántani a botot a kezemből. Barátom pisszenésére figyeltem fel. Egy tolóhullám tartott egyenesen a csalija felé, majd követte azt egy darabig.
– Otthagyta, dobj oda azonnal, ahol megszűnt a hullám! – mondta Levente.
Nem kellett kétszer mondania, máris repült a támolygó a vélt csuka felé. Diszkrét toccsanással ért vizet a nyolcgrammos kanál, majd abban a pillanatban felrobbant a víz, és már tépte a zsinórt az orsó dobjáról a megiramodó krokodil. Farkával a felszínen locsolva menekült, majd fejjel beleállt egy hínárfoltba. Odacsusszantunk a csónakkal, kihúztam a megijedt ragadozót a növények közül, majd rövidesen nyakon is ragadtam a jó kettes csukát. A következőt barátom akasztotta. A vasat alig húzta egy méternyit, mikor kemény rávágással markolta el azt az újabb ordas. Rögtön a levegőben táncolt, rázta a fejét, próbált szabadulni a szúrós falattól, de az élesre fent horog jól tartott a csontos pofában. Rövid harc után emelte magasba barátom az előző csukám ikertestvérét. Feszülten figyeltem az eseményeket, olyannyira, hogy a kidobott csalit elfelejtettem bevontatni és az a növények közt landolt. Egy erős rántással kiszabadítottam fogságából, majd néhány csuklómozdulattal életet leheltem belé. Már kiemelni készültem, mikor a vízig tépte a spiccet egy formás kroki. A szívbaj környékezett, mert nem is számítottam rá. A rövid pórázon látványos volt a fárasztás, keményen megdolgoztunk egymással. Hiába a tiszta víz, észrevétlenül tudták a csónakig követni a műcsalit.
Struccpolitika
Cserélgettem a csalikat: wobblereket, kanalakat egyaránt ették a csukák. Egy kétrészes, kiscsukát imitáló műhalat akasztottam a harapásálló előke kapcsába. A nagyobb kiterjedésű hínárfoltokat céloztam meg a termetes csalival. Az egyik növénycsomó mellől elindult egy jókora tolóhullám a felszín közelében kígyózó műhalam irányába, majd pár méternyi követés után megállt. Barátom máris lendítette a kanalat a csuka vélt tartózkodási helye felé. Rövid cselezgetés után már rohant is a vassal a növénybe. Biztonságban érezték magukat, ha a fejüket be tudták fúrni a vaskos vízinövények szárai közé. Nem teketóriáztunk, utánamentünk. Amikor közelebb értünk, akkor vált világossá, hogy egy izmosabb példánnyal akadt dolgunk. Barátom kihúzta a pihenő ragadozót a rejtekhelyéről, de az még kétszer befúrta magát a dzsungelbe. Egy nagy körítés salátával a fején végül csak megadta magát. Én nyúltam utána, mivel a sok zöldség miatt ez kétkezes feladat volt. Kisebb kazalnyi hínárral együtt emeltem be a jó négyes ragadozót. Feledhetetlen napot szereztek a krokodilok. Estére már sajgott a vállunk a sok dobálástól, fárasztástól. Az alkonyat utolsó perceit is kihasználtuk, ekkor még vadabbul támadtak a tigrismintás útonállók. Hazainduláskor vettük észre, hogy a nagy sietségben nem vittünk magunkkal lámpát, így a sötétben kész élmény volt a hazafele vezető út. Még most is ráz a hideg, ha eszembe jut. Barátom szerencsére egy élő műholdas navigációs készülék, ezért minden bonyodalom nélkül elértük a tanya előtt himbálódzó stéget.
