2024. április 26., péntek

Akik hasonlóan éreznek, megtalálják egymást

A magyar kultúra napja – 2017

Tóth Ágnes többedmagával pontosan húsz éve alapította meg a magyarkanizsai Tisza Néptáncegyesületet. Azóta is az ő irányításával, önkéntes, áldozatkész munkájával folyik az a tevékenység, amelynek elvei kérlelhetetlenek, megfellebbezhetetlenek: értékőrző és egyben -teremtő, alkotó és példamutató szándékkal nyúlni a forráshoz; a másik ilyen elv a gyermek – áll többek között Tóth Ágnes méltatásában, amit a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elé terjesztettek, amikor díjazásra javasolták.

A zentai ünnepségen, ahol egészségügyi okokból nem tudott jelen lenni, plakettel ismerték el a tevékenységét. Ahogy beszélgettünk, kiderült, Ágnes számára ez nem tevékenység, hanem maga az élet.

Négy évtizede, hogy Magyarkanizsán él, de nem tősgyökeres. Honnan vezetett az út a Tiszáig és a Tisza Néptáncegyesületig?

– Csantavéri lány vagyok. Férjem, mint a tervezőiroda ösztöndíjasa, itt kapott munkát. A házasságkötésünk után követtem őt, természetesen. Azóta, 1981-től lettem csantavériből kanizsai. Gyerekkoromban, az általános iskolában néptáncoltam, de nem ez hozta az áttörést. A népzene szeretetét a szüleimtől kaptam, akik nagyon szerettek énekelni, nótás emberek voltak. Emlékszem, hogy akkoriban jellemző volt felénk az, hogy a cigány muzsikusok eljártak felköszönteni jeles névnapokon az embereket, aki fogékony volt rá, nem mehetett el emellett se szó nélkül, de az iskolai citerazenekar tagjaként is sok népdalt tanultam. A tánc elég későn talált rám mindezek ellenére. Szabadkán a középiskolai tanulmányaim alatt ismerkedtem meg Lackó Illéssel, aki mind a mai napig is családunk jó barátja. Ő szervezte meg Szöllősy Vágó Laci bácsival Vajdaságban az első néptáncoktató-képzést budapesti szakemberek részvételével (akkori C kategória), ahová engem is hívott, de nevetségesnek tartottam, hogy harmincöt évesen kezdjek el táncolni tanulni én, aki bokázni se tudtam akkor még. Kétnaponként győzködött, azzal érvelt, hogy Kanizsa egy fehér folt, valakinek ott muszáj néptáncot tanítani. Beadtam a derekam, munka, család mellett vágtam bele. Azt hittem, ez egy egyszerű tanfolyam lesz, menet közben derült ki, hogy a kétéves képzésben folklorisztika, néprajz, pedagógia, esztétika, táncjelírás, népzene, gyakorlati oktatás és táborok is bennefoglaltatnak.

Magyarkanizsán a második világháború után nem volt néptáncoktatás egészen Ágnes toborzásáig. Hogyan kezdett neki a munkának?

– Ezen a képzésen az első alkalommal kiderült, hogy a községből vannak még résztvevők, így közösen vágtuk nagy fába a fejszét. Először is gyűjtenünk kellett, amihez sok segítséget nyújtottak azok a helybeliek, akik a két háború között és a II. világháború után voltak fiatalok. Ők még emlékeztek arra, milyen zenére, hogyan táncoltak, milyenek voltak a ruháik, milyen szokásaik voltak, hogyan báloztak. A toborzásra nagyon sok gyermek jelentkezett, négyen oktattuk őket az általános iskola és az óvoda tornatermeiben. A nulláról kezdtük, csak a nagy lelkesedés volt, átadni a már tanultakat, úgy, hogy minden élő javára váljon. Küzdelmes kezdés volt.

Napjainkban hol tartunk, még mindig meg kell küzdeni?

– Újra. Nagyon fogyatkozunk, ami rányomja a bélyegét erre is. A városban sok programlehetőség van, nagy a szórás. A néptánc nem modern, nem divatos és nem is városias. A néptáncot paraszti dolognak tartják, ami valójában igaz is, hiszen a népi kultúra képviselője nálunk elsősorban a parasztság volt, de ott vannak a pásztorok, a kézművesek is. Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy parasztember nélkül nincs kenyér se, ő az, aki szerves kapcsolatban van a természettel.

Hagyományőrző vagy értékmentő az, amit itt tanulnak és magukkal vihetnek a gyerekek?

– Inkább megélni kellene, a mai világhoz alakítani. A mostani körülmények között azt tudjuk tenni, hogy őseink hagyatékát visszatanuljuk, és átadjuk a gyerekeknek, megmutatjuk a népi kultúra értékeit, a rendet, hogy minden a helyére kerülhet, vagyis hogy minden a helyén van. Ez az, amikor beülteti az ember a magot a kis lelkekbe, szívekbe, megmutatjuk ezt az értéket, a világnak ezt az oldalát, hogy ilyen is volt és van. Elsősorban a népi kultúra zenei, táncos részét, a szokásokat – amiről tudunk, hogy itt, Magyarkanizsán is szokás volt – szeretnénk átörökíteni, nevelni pedig példamutatással lehet.

A néptáncegyesület neve egybeforrt a Kukoricafesztivállal is…

– Az első Kukoricafesztivált egyesületünk 10. születésnapján, 2006-ban indítottuk útra, a Játékosan ismerd meg gyökereid! elnevezésű programsorozat keretében. A háromnapos rendezvény célja a kukoricához, a kukoricabetakarításhoz kapcsolódó hagyományok, népszokások bemutatása, népszerűsítése, hogy a már elfeledett szokás ismét életre keljen, része legyen mindennapjainknak, s a rohanó világunk egy színes pontjává váljon, ahonnan ismét erőt meríthet a megfáradt ember. Zenés-táncos előadások, mulatságok megrendezése, valamint családias, barátias, mókás hangulat és hétvége megteremtése a téli hideg beköszönte előtt. Az eseményt kézműves-kirakodóvásár és műhelymunkák kísérik, valamint hazai és külföldi néptáncegyüttesek előadásai színesítik. A fesztivál során a kukoricából készült ételek bemutatója sem marad el: puliszka, görhe, málé, gölődin, sült, főtt és pattogatott kukorica, tökös kalács, sült tök. A népi hagyományok mellett teret kapnak a művészet más területei is, minden évben kiállítást szervezünk vajdasági, pályakezdő iparművészek részére. A rendezvény két kiemelkedő eseménye szombat este a vajdasági magyar népzenei együttesek közös gálaműsora, valamint a vasárnapi nemzetközi néptáncgálaműsor.

A hétköznapjaiban hogyan él? A népművészet, népi kultúra rendje szerint?

– Ha arra gondol, hogy úgy élek-e, mint a nagyszüleink, akik önellátók voltak, értettek a növények fejlődéséhez, az állatok gondozásához, szőttek, tudtak ruhát varrni, házat építeni, azt tudom mondani, hogy nem egészen, de arra törekszem. A népzene is szerves része az életünknek, ám a csendet is szeretem. A népzene, a néptánc olyan erő, ami feltölt, gyógyít, megerősít. Aki műveli, az érzi. Akik hasonlóan éreznek, megtalálják egymást. Én a néptáncban találtam meg az összerendeződést, amikor minden a helyére került.