Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ez a Kazinczy által megadott „program” járt végig a fejemben, miközben Várady Tibor neves jogászprofesszort hallgattam szerdán este a Zentai Alkotóházban, miközben Sinkovits Péter kollégánkkal beszélgettek a Zentai társalgó című sorozat keretein belül. Amikor egy beszélgetés egyszerre rendkívül elmés, ugyanakkor lenyűgözően szórakoztató is egyúttal, akkor a hallgatóság is elégedett lehet – most sem történt ez másként: mindenki szájtátva élvezte az estet, elröppent az a kurta órácska, de utána még jó ideig nem engedtük le a szereplőket a pódiumról, sok kérdés és hozzászólás elhangzott a végén.
A nagybecskereki születésű, gazdag életúttal rendelkező jogászprofesszornak és írónak a Híd című folyóirat decemberi számában jelent meg szövege az egykori becskereki párbajok történeteiről. Ez adta az est elsődleges apropóját, ám a beszélgetőtárs olyan ügyesen csavarta a szót, hogy közben egészen másféle „párbajok” is szóba kerültek.
Várady egy Vuk Drašković-i gondolattal kezdte a „múltba fordulása” okának elmesélését, mely gondolat szerint a múlt kevésbé egyértelmű, mint a jövő, legalábbis ami a megítélését illeti. Éppen ettől rendkívül izgalmas az előbbi (is). Apja és nagyapja is jogászok voltak, és mivel családi hagyomány, hogy nem dobnak ki semmit, módfelett gazdag az otthoni irattár (a dokumentumok között fellelhető a többi között a nagyapa naplója is a rengeteg anyag között) – ennek köszönhetően született meg a fent említett dokumentumpróza is. A felhasznált párbajiratok – újságcikkek, periratok – a 19. század végéről és a 20. elejéről származnak, mely korszakban gyakoriak voltak a duellumok. Várady úgy véli, fontos a kor és a téma rekonstrukciója, hogy ne nyelje el végleg a múlt. Foglalkozott a párbajok pszichológiájával és etikájával is – közben olyan érdekes példákat említve, mint Herczeg Ferencé vagy a saját nagyapjáé –, miközben megkockáztatta azt is, talán valahol „egészségesebb” is volt ez az eljárás, melynek során például nagyon sokszor csupán a levegőbe lőttek, de ha nem is, a végén rendszerint szent volt a béke. Egyenesebb, bátrabb, tisztességesebb volt így intézni a becsületbeli ügyeket, mint ahogyan ez ma történik. Orvul, gyáván, galád módon – a békesség visszaállításának leghalványabb reménye nélkül.
Az est további részében olyan intellektuális „párbajokról” folyt a szó, mint például az Új Symposion esete, melynek Várady a kezdetektől munkatársa volt – egyenesen evégett megy tanársegédnek először éppen az újvidéki jogi karra –, s mely lap valóban vívott néhány hősies párbajt az idők folyamán, sok mindennel szembeszállt a művészet, a politika, a hagyományok terén. Várady azóta is élete legizgalmasabb értelmiségi környezeteként aposztrofálja a folyóirat körül forgó emberek társaságát. Mivel a Harvardon szerzett doktorátust, mégpedig 1970-ben, történetesen jelen volt a hippi kultúra kivirágzásánál is – bár csak megfigyelőként –, mesélt erről is, a Vietnammal kapcsolatos kezdeti és későbbi érzéseiről is, ’68-ról is általában, majd el is érkeztünk a ’90-es évek Balkánjához – ahonnét egy merész kanyarral befordultunk a jelen vajdasági magyar politikájába néhány elegáns fricska erejéig (és amelyből – mily meglepő! – elsősorban az összefogást hiányolja).
Az est végén hallhattunk még néhány rendkívül szórakoztató részletet a régi párbajok világából, majd mesélt a munkamódszeréről is, ahogyan most a jog irányából közelít újra az irodalom felé, mellyel valahol műfajteremtőnek számít; azzal, hogy még keresi mindehhez az igazán autentikus hangot. És hogy talán a jelent is jobban megérti a múlt feldolgozása által.
