A Szabadkai Népszínház Amadeus című előadása – melyet a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiváljának pénteki napján tekintettünk meg az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban – tisztességes iparosmunka. Korrekt módon elmesél egy történetet, van eleje, közepe és vége, a színészek szépen artikulálva elmondják a szöveget – majdnem olyan jól átjön az egész, mintha otthon elolvasnám a drámát. Ezen túl a darabban messze a legizgalmasabb a Mozartot alakító Pálfi Ervin fel-le rohangáló tűzvörös parókája – nem számítva természetesen Fülöp Tímea gyakran hajbókoló dekoltázsát: az mindent visz –, egyébként a színdarab úgy 80%-ában káprázatosan unalmas.
Valószínűleg nem kellene túl gyakran kosztümös közönségdarabokat néznem. De hát az ember mindig reménykedik, hiszen nincs rossz stílus – csak rossz megközelítés. Noha korántsem lebecsülésként írtam le fentebb az „iparosmunka” kifejezést; az Amadeus is olyan, hogy „egynek elment”, picit ásítoztam ugyan, de hála a fantasztikusan kényelmes nézőtérnek, a háromórás(!) időtartam ellenére sem feszültem meg. Igencsak régen láttam már ezt a társulatot, közben volt időm felidézni a kedvenc előadásaimat is tőlük (Záróra, Futó por), meg egyszerűen csak örülni orcáiknak… A rendező viszont nem túl sokat kockáztatott ezúttal. A színészek szájába adta a mondatokat – lehet, hogy egy hangos-, színeskönyvet láthattunk? –, amiket azok elmondanak, szépen hangsúlyozva, közben komfortmozgásokat végeznek, leülnek, felállnak – komolyan mondom, szinte orgazmusom volt, amikor Pálfi térdre kuporodik az asztalon: végre valami cseppet kevésbé hétköznapi –, a gesztusaik, mozdulataik, érzelmeik(?) rutinosan, „csuklóból” jönnek, nem tapasztaltam meg egyetlen belülről felépített, igazán hiteles és átélt alakítást sem. A „poénok” amolyan „tanyaszínházas” szinten valósulnak meg, legtöbbször semmi átvezetés nincs a komikum és a tragikum között – szerencsére egyik sem túl megrázó. Minimalista díszlettel operálnak, minimális módon. Semmi játék a fényekkel, egyetlen százas izzóval is ugyanezt meg lehetne csinálni; a zene „konzerv” – egy Mozartról szóló előadásban!! (Talán ez fájt a legjobban.) A színészeknek helyenként vannak jó pillanataik, a Salierit alakító Balázs Áronnak a vége felé akad tíz jó perce, Csernik Árpád korrekt császár, Pámer Csilla hangja, mint minden alkalommal, megbizserget… és nagyjából ennyi. Hol maradt itt például G. Erdélyi Hermina sziporkázása? Szőke Attila, Ralbovszki Csaba… mintha csupán a porhüvelyeik mozognának a színen… Sok aktor meg sem szólalt, alig mozdult… de hát alig mozgó, néma színészekkel is lehet izgalmasan variálni! Itt viszont nyugodt lélekkel helyettesíthetőek lettek volna kirakati próbabábukkal is. Minimális díszlet, színészek mint kulisszák – igazán forradalmi.
Mivel Peter Shaffer drámájában a középszer és a zsenialitás (Salieri és Mozart) feszül egymásnak, az első felvonás alatt arra gondoltam, talán az a koncepció, hogy ez a része a darabnak a középszerűséget hivatott ábrázolni, aztán majd a másodikban az unalom mélyéről felbuzog a tündöklő zsenialitás… sajnos semmi ilyesmiben nem részesültünk a legvégéig sem. ...Akkor vajon mivel foglalhatta el magát a néző számos üres pillanataiban? Nos, Shaffer szövege sem mondható éppen zsigerekig ható költészetnek – a témája viszont annál izgalmasabb, így jócskán el lehet töprengeni felette. Mitől zseniális a zseniális? Istentől vagy ördögtől való-e a szikra? A tehetséges, szorgalmas, törtető „iparos” művészjelölt mért nem érhet sosem a nyomába? A közönségsiker, a hírnév, a díjak, a címek, a pénz milyen relációban vannak az igazi művészettel, mely önmagában tündököl, és még az sem számít, az utókor – futó por? – felfedezi-e magának, vagy sem, nem beszélve a kortársak értetlenségéről, mellőző, olykor (a halálba) üldöző magatartásáról. Az Amadeusban mindezeken túl ott van még az irigység és gyűlölet is, melyet az elismert udvari zeneszerző Salieri érez a csodálatos Mozart iránt. Mindez jócskán szolgál gondolkodni valóval – nem csupán arra a három órára, mely alatt ez a tisztességes és középszerű előadás lassan véget ér.
