Még legalább 60 évet és további jelentős bővítést, sőt megújulást jósolt a napokban az EU-nak Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnöke. Optimizmusa meglepő, hiszen a közösség az utóbbi években – részben önhibájából – példátlan válságba sodródott, amelyet egyelőre képtelen hatékonyan kezelni.
Pedig a probléma érdemi megoldása immár halaszthatatlan. A szövetség válaszút előtt áll: vagy rendezi sorait vagy darabjaira hullik.
A felfordulás miatt hatalmas nyomás nehezedik rá. Egyfelől a fennmaradásában érdekelt tagok, másfelől a fellazítását szorgalmazó társállamok (és külső segítőik) részéről. Mindkét tábor igyekszik keresztülvinni saját elképzeléseit.
Komoly erők feszülnek egymásnak. Az egyik csoportba tartoznak az alapítók és támogatóik (többségében észak- és nyugat-európai államok), a másikba viszont azok az országok, amelyek inkább az erős nemzeti önellátás hívei.
Az EU, s általa az egész Ókontinens emiatt jelentős változás, átrendeződés előtt áll. A kérdés csak az, hogy milyen mértékben hajlandó átalakulni.
Juncker március 1-jén öt javaslatot ismertetett a szövetség fenntartásáról, illetve arról, hogyan nézne ki az Unió 2025-ig. A dokumentum számol azzal is, hogy minden maradna a régiben, de lehetségesnek tartja a közösség teljes átformálását, amelynek eredményeként hivatalosan is megalakulna a többsebességes, sőt akár a föderális (szövetségi) rendszerű EU, amelyben a tagok további hatásköröket engednek át Brüsszelnek.
A Juncker-tervezet a kormányokra bízza, hogy meghatározzák az Unió új útirányát, s az integráció új formáját a britek 2019-ben esedékes távozása (Brexit) utáni időszakra.
Az EB arra készül, hogy egyéb vitaanyagokat ismertet még az idén az EU jövőjéről. Közülük a legfontosabb a monetáris unióra vonatkozik, megjelenése májusban várható. A testület reméli, hogy a társállamok már decemberben felvázolják az irányt.
Az útmutatást már meg is kapták. Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország legfontosabb politikai vezetői március 6-án közösen vették pártfogásukba a többsebességes EU-t. Talán azzal a gondolattal is eljátszadoztak már, hogy jobb lenne, ha más-más sínpáron futnának a tőlük látványosan elkülönült országok mozdonyai.
Nyugat-Európa más vezetői is támogatják a francia–német–olasz–spanyol elképzelését. Ők is megértették, hogy a közösségen belül (az Észak-Dél és a Nyugat-Kelet között) mélyülő ellentétek, valamint a társállamok eltérő felfogása, viselkedése és fejlettségi szintje miatt hivatalosan is több sebességre kell állítani az Uniót.
Ezzel persze nem mindenki ért egyet. Főleg azok a kelet-európai tagok elégedetlenek, amelyek az utóbbi időben különutas politikát folytatnak, s időnként EU-ellenes hatalmakhoz dörgölőznek. Ráadásul gyakran szalonképtelenül viselkednek (házon belül) és populista lózungok kíséretében folyamatosan szapulják a közösséget, amelynek kasszájából közben szép összegeket vesznek fel fejlesztésekre, megfeledkezve a szolidaritásról, a közös értékek tiszteletéről, valamint az önként vállalt írott és íratlan szabályok betartásáról.
Most attól tartanak, hogy a támogatásuk és a befolyásuk csökkentésével teljesen háttérbe akarják szorítani őket a riválisaik, s a jövőben deklaráltan is másod-, illetve sokadrangú tagokként bánnak majd velük, jóllehet az EU eredetileg és elvileg az egyenlők klubjaként alakult meg. A leszakadástól félő országokban azonban olyan hangokat is hallani, hogy a nyugatiak így akarnak megszabadulni az integrálódni képtelen és az uniós értékekre fittyet hányó kelet-európaiaktól.
A többsebességű integráció támogatói viszont abból indulnak ki, hogy az EU csak akkor vethet véget jelenlegi vergődésének és úgy maradhat egyben, illetve erősödhet meg (merthogy ez a cél), ha azok a tagjai, amelyek dinamikusabban haladnak, s még messzebb akarnak jutni az integráció útján, ezt megtehessék. A többiek (a lemaradók) közben követhetnék őket a nekik megfelelő ütemben, lazább keretek között.
A leggyorsabban haladók abban is érdekeltek, hogy tovább mélyítsék az egymás közti kapcsolatokat és szorosabbra fűzzék az együttműködést, amivel megalakítanák a mag-Európát. Úgy ítélik meg, hogy a globalizált világban egyre több feladatot csak erős összefogással, összehangolt, közös munkával lehet megoldani, a nagyhatalmak kíméletlen játszmáiban pedig csak egy egységes, ténylegesen is integrált EU lesz képes megőrizni kiemelkedő világkereskedelmi szerepét.
Szerintük a nemzetállamok egyedül tehetetlenek az olyan problémákkal szemben, mint a klímaváltozás, hatalmas migrációs hullámok, környezetszennyezés, kiterjedt járványok, világméretű gazdasági és egyéb válságok, vagy a tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés elleni fellépés.
Egyelőre kevés konkrétumot tudni a jövő két- vagy többsebességes Uniójáról, de az nyilvánvaló, hogy a változás strukturális és intézményi reformokat követel, az eddigiektől eltérő jogi alapok megteremtésével együtt.
Az elképzelések szerint a jövőben – a többsebesség jegyében – minden jelenlegi társállam tagja maradna a vámuniónak, s az egységes belső piacnak, de nem mindenkinek kellene csatlakozni az euróövezethez. A közös kül-, bel- és biztonságpolitika működtetésében sem kellene okvetlenül részt vállalniuk. A szabad mozgás joga azonban csak a mag-Európa lakosságát illetné meg automatikusan, a többiek számára választható lehetőség volna, de csak az előírt feltételek teljesítése esetén.
A tagországok már eddig is többszintű és többközpontú közösségben éltek, más-más ütemben haladtak, másként álltak hozzá egy-egy fontos kérdéshez is. A különbségeket jól szemlélteti, hogy nem mindegyikük részese az eurózónának vagy a schengeni övezetnek. Ezenkívül politikai kultúrájuk és gazdasági fejlettségük is eltérő. Megosztottak a jövőt illetően is.
Mindazonáltal a hét végén esedékes római jubileumi csúcsértekezletükön megkezdődik az egyezkedés a szövetség átalakításáról, vagyis a többsebességes EU intézményesítéséről, ami a Brexit után válik majd igazán időszerűvé.
A találkozóra készített záróközlemény előszava is tartalmazza, hogy az Unióban szükség van a több sebességre, miként a béke, a biztonság, a demokratikus értékek és a jogállamiság megőrzésére, valamint az euró megszilárdítására. A dokumentum azt sem titkolja, hogy a szövetség „példátlan kihívásokkal” szembesül. Javasolja ugyanakkor, hogy az EU-t közösen kell megerősíteni, az eddiginél „szorosabb egység és nagyobb fokú szolidaritás” révén, de közben „mindazok előtt nyitva kell hagyni az ajtót, akik később akarnak belépni rajta”.
