Két hónap szünet után újra megkezdte munkáját Szabadkán az Electe Egyesület. Tevékenységük, mint tudjuk, hangversenyek és egyéb komolyzenei rendezvények szervezéséből áll. Az ő számításaik szerint most induló hangversenyszezon első estjén a szlovéniai Tadej Kenig művészetében gyönyörködhettünk.
A február 24-én megtartott koncerten fellépő 35 éves művész jelenleg a ljubljanai opera szólóklarinétosa és az ottani zeneakadémia docense. Tanulmányait neves hazai és külföldi tanároknál végezte, melyek során számos kül- és belföldi versenyről tért haza győztesként. Életrajzából az is kiderül, hogy gyakran koncertezik Európa-szerte. Szabadkán most pénteken lépett fel először. A városháza tanácstermében megtartott koncert műsorán a következő zeneszámok szerepeltek: Schumann: Fantasiestücke; Denisov: Szonáta klarinétra; Debussy: Első rapszódia; Poulenc: Szonáta klarinétra és zongorára; Rossini: Bevezetés és téma változatokkal. Zongorán kísért az újvidéki Nataša Srdić Jahn.
Már az első hangoknál meggyőződhettünk róla, hogy nem egy átlagos művésszel van dolgunk: hihetetlenül finom pianói, széles hangszínskálája, hosszú-hosszú hangkötései, bravúros technikája kiváló klarinétjátékosról tanúskodtak. Talán a harmadik Schumann-darab volt az, amelyből hiányzott a tűz, hiszen a szerző azt írta fölé utasításként, hogy Rasch und mit Feuer, vagyis gyorsan és tüzesen. A többi mű azonban kifogástalan előadásban szólalt meg. Tadej Kenignek köszönhetően a Denisov-szonátán keresztül bepillantást nyerhettünk a klarinét-technika legújabb vívmányaiba is. A közönség minden szám után lelkesen tapsolt, a legnagyobb sikere azonban a Rossini-darabnak volt, ebben csillogtathatta meg legjobban hangszertudását az előadó. A zongorista is kiváló partnernek bizonyult.
A szűnni nem akaró tapsvihart egy ráadásszámmal köszönte meg a művész.
Másnap egy másik fiatal előadó, a Banja Lukáról érkezett Marija Pilipović lépett közönség elé ugyanabban a teremben. Ő is jeles tanárok – többek között Lévay Aksin Laura – tanítványaként aratta már diákként sikereit, s ez a sikersorozat azóta sem szakadt meg. Az ő műsorán csupa modern mű szerepelt: szerbiai, boszniai, horvátországi és szlovéniai szerzők alkotásai. Kísérője nem volt, egész idő alatt ő egymaga játszott, mégpedig nemcsak szájjal meg kézzel – ahogy azt már a fuvolistáktól megszoktuk –, hanem egész testével, tehát lábbal is. Bemutatta, hogy mi mindent lehet csinálni a fuvolával, ha az ember egy kicsit szabadon engedi a fantáziáját. Ha kellett, két hangon szólt a hangszere, ha kellett, akkor fütyült vagy énekelt, esetleg a lábával dobolt, vagy valami csörgőfélével verte a ritmust. Tehát minden pillanatban újabbnál újabb „trükk” bedobásával igyekezett ébren tartani a hallgatóság figyelmét. És mindezt teljes átéléssel csinálta. Sara Glojnarić, Lojze Lebič, Đorđe Marković, Slobodan Kajkut, Svetozar Nešić és Ljubomir Nikolić voltak azok a komponisták, akiknek köszönhetően megtudtuk, hogy hol tart ma a fuvolaművészet.
Szuggesztív játékával a művésznő egészen meleg hangulatot teremtett a különben elég hideg teremben. Az illetékesek nyilván előre sejtették, hogy nem leszünk sokan, s azért a néhány tucat emberért, gondolták, nem érdemes jobban befűteni.
Más volt a helyzet hétfőn, azaz február 27-én, amikor a Görög nővérek léptek pódiumra. A terem ekkor már nem tűnt olyan dermesztőnek, egyrészt mert a nagyobb számban megjelent közönség jobban belehelte, másrészt pedig mert a fiatal művésznők temperamentumos játékukkal szinte felforrósították a levegőt!
Két zongorára és egy zongorára de négy kézre írott műveket adtak elő. A 19. századot Dvořák e-moll szláv tánca és Schubert h-mollban írott Andantino változatokkal c. műve képviselte. A modernebb kort a Belgrádban élő Aleksandar Vujić Szerb kólója, valamint Bartók Mikrokosmosából kiválasztott hét darab képviselte. Mindegyik művet kitűnő tolmácsolásban hallottuk. A Schubert-variációk azért nem ártott volna, ha egy kicsit lágyabban, „romantikusabban” szólaltak volna meg. Már csak a változatosság kedvéért is. A két utolsó műsorszámról, amelyek ugyancsak a 20. században születtek, külön kell szólni. Lutosławski pokolian nehéz szerzeményét, Paganini 24. capricciójának témájára írt variációit nem most hallottuk a Görög nővérektől először, de ezúttal még jobban ámulatba ejtett pazar előadásuk, mint legutóbb. Micsoda briliáns technika, milyen tökéletes összjáték! Ráadásul mindezt még fokozni is tudták: Ravel híres La Valse-át oly hatalmas erővel szólaltatták meg, hogy beleremegtek az ódon városháza vastag falai. Egy egész szimfonikus zenekar szólt a két zongorából!
A felzúgó tapsorkánt csak két ráadásszámmal lehetett elhallgattatni.
Nem mutattam be a két Görög nővért: Noémit és Enikőt, de vajon ki nem hallott még róluk itt, Vajdaságban? Külföldön is gyakran koncerteznek. Számtalan hazai és nemzetközi díj birtokosai, s művészetükkel egy kicsit Szabadka és a szabadkai zeneiskola hírnevét is öregbítik.
Három koncertet hallottunk egyvégben, három teljesen különböző műsorral, s mindhárom egyformán színvonalas volt. Köszönet érte a szervezőknek.
