2024. április 26., péntek

Alfréd, az Aranybika és Rátgéber

Nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni” (Szerb Antal)

Guttman Arnold, akit nem ezen a néven ismerünk, hanem Hajós Alfrédként, az első magyar olimpiai bajnok volt. Sok dolog van a világban, amit nem értek, ezek között mindenképpen helye van annak, hogy ha valaki nevet választ magának, miért éppen az Alfrédot választja. Szépnek találja a hangzását? Ahogyan a mássalhangzók feltorlódnak a nyelve hegyén? Elképzelhető. Különösen, ha róla van szó – nomen est omen. El bírom képzelni, hogy tetszett neki a mássalhangzók torlódása, mintha egy hegyet kellene megmászni, meghódítani. Mert ez a Guttman Arnold nevű ember mást sem csinált egész életében, csak célokat tűzött ki maga elé, és megvalósította őket.

A legjobb akart lenni.

Az, hogy valamiben a legjobbak akarunk lenni, akarva-akaratlanul azzal jár, hogy másokat legyőzünk. Egészen pontosan: legyőzzük mindazokat, akik nem olyan jók, mint mi.

De ebben a vetélkedésben, a legjobbnak lenni akarásában nem a másik legyőzése a cél, az csak következmény. Önmaguk legyőzése, határaink kitolása, erőfeszítéseink fokozása az elsődleges és legfontosabb. A legjobbnak lenni, egyetlennek lenni elsősorban ezt jelenti.

Olimpiai bajnoknak lenni azt jelenti, hogy egyetlen. Guttman Arnold esetében azt is jelenti, hogy a sorban az első volt, aki az egyetlen legjobbak, az olimpiák történetének legjobbjai sorában az első.

Sportember.

Van ez a szó, hogy sportember. Azt is jelenti, hogy szereti a sportot, jeleskedik benne, akár többfélében is, mint azt Hajós Alfréd (Guttman Arnold) tette. Úszott, focizott, edzősködött. A sport az életét jelentette, kitöltötte. Mellesleg építőmérnök is volt, mert valamiért azt gondolta ez a szegény budapesti zsidó családból származó gyerek, hogy tanulni is kell, szakmát szerezni, ami származását, kulturális indíttatását, szellemi hátterét tekintve egyetemi diploma megszerzését tűzte ki célul. Logikus. Az egyetlen logikus válasz a világra, ha megpróbáljuk kihozni magunkból a legtöbbet, a legjobbat, a maximumot. Ehhez nem árt sokat tanulni, és a folyamatot egyetemi diplomával is bizonyítani, mert szép dolog a tehetség, de nem árt, ha rendszerbe szervezett tudás áll mögötte.

Mondjuk, én csak olyan hídon szeretnék átmenni, épületbe betérni, amit diplomás mérnökök terveztek, számoltak. Hát, ilyen az ember, szereti a szaros életét, nem akarja dilettánsokra bízni – építészetileg legalábbis.

A sportember a sportéletben vezető személyiséget is jelenti. Guttman Arnold (Hajós Alfréd) ez is volt, tudjuk.

De a sportember gyakran gúnyosan a sportbarátot is jelenti.

Gyakran gúnyosan, írja a szótár.

Akkor én most ezt fogom tenni, sportembernek nevezem azokat a fiatal és lelkes embereket, akiknek sikerült összegyűjteni annyi aláírást, aminek köszönhetően nem lesz Budapesten olimpia.

„Egyik szemem örül és boldog, a másik meg szomorú” – pillanatnyi hezitálás után, érezve, hogy valami nem stimmel, valamit még hozzátett a fiatalember, aki boldogságtól ittasan tartotta a parlament előtt sajtótájékoztatóját arról, hogy sikerült megvalósítani a célját.

Két dolog jutott eszembe a reggeli híradót nézve. Az egyik az, hogy aki valamiben a legjobb akar lenni, kezdje ott, hogy nem próbálkozik olyasmivel, amiben nem biztos. Vagy kérdezze meg Péchy Blankát. Vagy ha Péchy Blanka nem él, guglizza ki, hogy miképpen kell megfogalmazni, amit ő mondani szándékozik. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mi, vidéken így mondjuk.

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy én nem vagyok egy sportközvetítéseket néző, a sportot különösebben szerető átlagember, azt sem engedhetném meg magamnak, hogy elutazzam az olimpia helyszínére, és ott szurkoljak, de ha megengedhetném se tenném, mert van ez a fóbiám, ami miatt nem sűrűn fordulok elő olyan helyeken, ahol tömeg van, és nincs közel a kijárat, ahol én akkor slisszolok ki, amikor csak akarok, de hogy ezt te sikerként éled meg.

Nem a legjobb lettél valamiben, hanem szétvertél valamit. Ráadásul mi, itt vidéken már készültünk, főztük a pálinkát meg a lekvárt, amit majd eladunk azoknak, akik az olimpia után körbejárják a környéket.

Úgyhogy nekem mind a két szemem sír. Gazdaságilag is csapást mértél a jövőnkre. És a magyar lelkemre is, mert én speciel örültem volna annak, hogy a toronyugrók mögött a Parlament épülete lett volna látható. Már csak Steindl Imre miatt is, ha már volt olyan kedves és megtervezte.

Így azonban nem marad más hátra, megesszük a lekváros kenyeret, megisszuk a pálinkát, és azon merengünk, kinek mit jelent a faszagyerekség.

Az a baj, hogy mi itt vidéken nem merünk kicsit álmodni, nem merünk kishitűek lenni, mert akkor elvesztünk. Kész, voltunk, nem leszünk. Kurvára kell akarni lenni. Hozzáteszem: magyarnak lenni. Csak úgy mondom, nincs bennem bántó szándék. De akiben vannak ideológiai jellegű kételyek és fenntartások a mondatomat illetően, az nézze meg, mit ír a Wikipédia angol nyelvű változata:

„Alfréd Hajós (1 February 1878 – 12 November 1955) was a Hungarian swimmer and architect. He was the first modern Olympic swimming champion and the first Olympic champion of Hungary.”

Hángöri, hángériönsz.

Ezek volnánk mi, mindannyian, azok is, akik most a örülő-szomorú szemű fiatalember mellé/mögé sorakozva követelik (istenem, milyen petőfiesen tudnak fogalmazni), hogy valósuljanak meg a tervezett beruházások, és azok is, akik örültünk volna (lekvár, pálinka, szurkolás, dagadó kebel és Hajós Alfréd emléke).

Ezt jelenti egy nemzethez tartozni. Mint mondhatnék? Egyik szemem sír, a másik nevet. Rajtatok, ahogyan ti rajtunk.

Ami engem illet, nézem a tegnap esti ismétléseket (nemcsak a tömeget nem bírom, hanem rossz alvó is vagyok), aztán meg a híradót, várom, hogy felkeljek. Hallom ám, miközben szortyog a kávé, hogy Debrecen újra pályázik Európa kulturális fővárosa címre. Valamelyik nap arról elaboráltak a tévében, hogy az angol város, amelyik majd a magyarral lenne párban 2023-ban, a brexit miatt indulhat-e. Logikus (cinizmus), hogy az európai városok európaiságának, kulturális, civilizációs önkifejeződésének, megmutatkozásának köze legyen ehhez. Mint ahogyan logikus volt mindig is, hogy mi, akik nem élünk az unióban, ráadásul vidéki városban élünk, ne is álmodjunk ilyesmiről.

Mivel megpróbálkoztunk annak idején, Pécs–Szabadka, szecesszió, Zsolnay, logikus. De hát Újvidék (lett) Pécs testvérvárosa. Korabeli újságcikk: „A kultúra, a művészetek, az oktatás és a sport területén szintén számos közös tevékenységre nyílik lehetőség, és a kisebbségek közötti partnerség fejlesztésének is nagy figyelmet szentelnek. Mindemellett a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa program megvalósításában együttműködés alakulhat ki a két város között. A szerb kultúra bemutatására Pécsett, míg a magyar kultúra megismertetésére Újvidéken nyílhat lehetőség.”

Már ezen is túl vagyunk. 2021-ben Újvidék lesz Európa egyik kulturális fővárosa, mint arról 2016 októberében döntöttek Brüsszelben.

Nem tudom eldönteni, hogy akkor az örülő-szomorú szeműek leköltöznek-e Debrecenbe, hogy mindent elkövessenek annak érdekében, hogy ez a projektum ne sikerüljön. Hirtelen azon kapom magam, örülök annak, hogy Brüsszelben döntenek, bár amúgy kevés dolgot rühellek jobban ennél a demokratikus zsarnokságnál.

De miért is örülök, hogy Debrecen újra nekiáll a pályázásnak? Talán számít nekem?

Igenis számít. Nemhogy számít, hanem szurkolok, örülök, bár nem hiszem, hogy el tudjuk adni a lekvárt meg a pálinkát, nagyon messze esünk. Viszont újra lehetőséget kap Hajós Alfréd és Steindl Imre, hogy a világ figyelme, a kulturálisan érzékeny közönség figyelme rájuk irányuljon. Mivel a debreceni Aranybika Szállodát először 1882-ben Steindl Imre tervei alapján építették fel, aztán a helyére épült 1915-ben az, amit Hajós Alfréd tervezett.

Az a helyzet, hogy vannak megkerülhetetlen teljesítmények. Emellett pedig az is helyzet, hogy akik dolgoznak, önmaguk számára szabva meg a mércét, a legjobbat akarván kihozni magukból, csak rövid távon szenvedhetnek vereséget.

Ezzel azt mondom, hogy a budapesti olimpia elmaradásával Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok vereséget szenvedett? Azt mondom. És azt is mondom, az első legjobbhoz mérten tisztelve minden idők olimpikonjainak és lehetséges olimpikonjainak munkáját és teljesítményét, hogy megvonva a magyar szurkolóktól és sportolóktól az otthoni/itthoni megmutatkozás örömét, semmi más nem bizonyíttatott, csak az, hogy kisszerűség is mérhető.

Miközben figyelmesen hallgatom a sikeren felbuzdult, immár politikai országjárást tervező, a budapesti olimpia lehetőségének megfúrásától diadalittas fiatal embereket, Berzsenyi jut eszembe. Honnan tudta, hogy milyenek vagyunk? És miért nem lehet kivonni bennünket meg őket egymásból? Ahogyan ők kivonnak bennünket magukból? Mert nem lehetséges. Mindannyian ugyanahhoz a nemzethez tartozunk. Ahhoz, amelyikhez Guttmann Arnold (Hajós Alfréd), Steindl Imre is tartozott. A nemzeti összetartozás, a kegyelettel, a nagyszerűséggel, a kisszerűséggel, akaratunktól függetlenül, együtt létezik. Bár azt hiszem, erre a csúcsra feljutni sokaknak olyan, mint megmászni a legmagasabb hegyet, egyszerűen lehetetlen.

Ez azonban nem baj, mert – nézve tovább a televíziót – megjelenik a képernyőn az újvidéki születésű Rátgéber László. Hallom, ahogyan beszél, hogy a mijenk. Ha nem tudnám magamtól, azonnal rájönnék abból, ahogyan azt mondja: gyerëkëk. A régóta létező szellemi mellett immár fizikai valóságában is épülésnek induló Nemzeti Kosárlabda-akadémia vezetőjeként beszélve arról is szól, mi a különbség a szerb, a horvát és a magyar gyerekek között, ami az ő esetében a kosárlabda területéről fogalmazódik meg: a nyerni akarás, a jók vagyunk mentalitása az, amit nem ártana már középiskolásként megtanulni – ezért volna fontos, hogy az akadémián találkozzanak egymással, közösen fejlődjenek. Adják át, ami a lelkünkben magától értetődően benne van. Értem, amit mond. Hallom, ahogyan beszél. Magabiztosan, egyértelműen, szilárdan – tekintettel a teljesítményére ez magától értetődő volna –, mégis másmilyen módon beszél. Benne van, beleépült a lelkébe az, amit mi, itt vidéken, évszázadok, évtizedek alatt megtanultunk, átvettünk – elsősorban – a szerbektől. Akarom, tudom, megcsinálom, büszke vagyok, küzdök.

Van ebben a béka segge alól is győztesen pislogó nemzeti tartásban valami, ami miatt nem tudjuk érteni, megérteni és értékelni azt az örömet, ha sikerül szétverni egy lehetőséget. Ellenkezőleg.

Van efelől kétely?

Megvonom a vállam, olyan nagyon nem izgat, ha van kétely.

Ugyanis itt senki, de senki nem fintorgott azon, hogy Újvidék egyik kulturális fővárosa lesz Európának. Még mi, szabadkaiak sem. Mert azonnal az jutott eszünkbe, hogy hozzánk is eljönnek, bennünket is megnéznek, a szecessziós városházát, a világszép zsinagógát, betérnek a múzeumba, megtanulják Biró Károly nevét is, emellett pedig megveszik a pálinkát és lekvárt, amit főzünk. Mert élni kell, a tudásban, képességben, akaratban hinni muszáj.

Ha minden kötél szakad, bírunk szervezni, ahogy mifelénk mondják, radionicát azoknak, akik nemcsak azt nem értik, miért lett volna jó, ha Budapesten olimpia lehetett volna, de a szélesebb térséget, a régiót sem értik. Nem is csoda, hogy egyik szemük örül, a másik meg szomorú.