Manchester by the Sea, 2016. Írta és rendezte: Kenneth Lonergan. Fényképezte: Jody Lee Lipes. Vágó: Jennifer Lame. Zene: Lesley Barber. A főbb szerepekben: Casey Affleck, Lucas Hedges, Michelle Williams, Kyle Chandler.
Lee, az unokaöccsére gyámként vigyázó, kusza életű gondnok elszunnyad és arra ébred, hogy a konyhában rég odaégett a bármi és mindent füst borít. A gondot egyetlen perc alatt oldja meg, az unokaöcs offból feltett kérdésére csak annyit felel fapofával: – Minden oké, megoldottam. – Banális életkép, mindannyiunkkal előfordult már, a Manchester by the Sea századik perce körül járva azonban fojtogatóan drámai ez a kis jelenet, az embernek a könnye is kicsordul bele.
Ezt nagyon tudja ez a film: az élet mindennapi velejáróiból gyomorszorító tragédiát sajtolni.
A történet egy Adam Sandler-komédiáé is lehetne: Lee (Casey Affleck) nyomorú mindennapjait éli a söntés és a vízvezeték-szerelés között, amikor is értesítik, hogy szívbeteg bátyja elhalálozott. A végakarat szerint az árván maradt Patrick (Lucas Hedges) pénzügyi és egyéb dolgait ezentúl Lee fogja felügyelni. Csakhogy Lee nem véletlenül költözött el annak idején Manchester by the Sea-ből, és a visszatérés legalább olyan fájdalmas, mint egy nagykamaszt kocsikáztatni egyik barátnőjétől a másikig.
Adam Sandlernek és az általa képviselt „humornak” itt nyoma sincs. Gratulálunk annak, aki keserűség nélkül el tud mosolyodni ezen a filmen.
Bár úgy tűnhet, hogy Casey Affleck az igazi origója ennek a filmnek, ez csak részigazság: a film egyik egyenrangú főszereplője ez a Massachusetts északi partján húzódó kisváros (igen, Manchester by the Sea egy városnév, valóban létezik és nem sok köze van az angliai Manchesterhez). Pontosabban – ez az alkotás a férfi legyűrhetetlen múltját a végtelenségig felidéző település és Lee bonyolult, csöndes háborúját írja körül. Rendes hadviselés ez: bő százharminc perc után vannak halottjai, van győztese is, vesztese is. Még a vége főcím alatt is a város képeit nézhetjük, amint a tengermoraj mindent elönt. Manchester by the Sea minden ebben a filmben: csontvázakat rejtő szekrény, otthon, ellenség, észak-fok, idegenség, elhagyni nem szabad, benne élni lehetetlen – épp ezért tökéletesen értelmezhetetlen a cím magyar fordítása. (De most komolyan, valaki fizetést ad annak az embernek, aki olyanokat talál ki, hogy A régi város meg hogy Kaliforniai álom?)
Ez a Sundance Fesztiválon (ott startolnak a jó amerikai független filmek) felbukkant alkotás minimalista tájkép vörös folttal. Látszólag zsánerképekkel, sörözésekkel, temetéssel, kocsikázással és hajókázással eltöltött idő, amelynek minden semmitmondó helyzete szegletében egy emberi ésszel felmérhetetlen tragédia szemcséi kavarognak. Ez talán a legnagyobb (elsősorban dramaturgiai) győzelme ennek a filmnek: pár alig jelölt flashbacken át felfedi a múlt mélységes mély kútját, a mélység tudatában pedig már megértjük, miért tör ketté egy életet egy odaégett pirítós, miért vált ki dadogó-kínlódó beszélgetésfoszlányt egy babakocsiba fektetett újszülött, miért öklöz be ablaküveget főhősünk egy üres telek láttán. Szereplőink (főleg a három Oscarra jelölt: Casey Affleck, Lucas Hedges és Michelle Williams) az elviselhetetlen levegőtlenségen visszafojtott érzelmekkel, az apátia maszkjában siklanak keresztül, és minden mozdulatukról egyetlen tőmondat jut az ember eszébe: „ez így igaz”.
Nyugalmas kameramunka, kiegyensúlyozott színészi játék, állandó feszültség, egy tökélyre csiszolt forgatókönyv és szakadatlan egyensúlyozás a könnyhatáron: ez jellemzi a Manchester by the Sea-t, amely egy józan bírákkal ellátott mezőnyben meg kellene, hogy kapja a legjobb főszereplőnek és a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést. Talán csak a zene viszi néha túlzásba: a közhelyek, mint a túl sokszor (el)használt Händel-Messiás vagy az Albioninak tulajdonított Adagio fölöslegesen tolja túl az érzelmeket akkor, amikor azokat a kép is tökéletesen közvetíti.
