2024. április 26., péntek

Tavaszi rét a november eleji szürkeségben

Rövid összefoglaló a zEtna 13. Irodalmi Fesztiváljáról

Természetesen cseppet sem érdektelen, ami egy irodalmi fesztiválhivalalosrészét képező beszélgetésein elhangzikugyanakkor legalább ennyire fontos mindaz, ami akulisszák mögöttzajlik: eszmecserék és barátkozás apipaszünetekben, a zenei blokkok, s nem utolsósorban a pazar vacsorák alatt.

Így volt ez az idén is, új barátságok köttettek, régiek erősödtek meg, zseniális – irodalmi és egyéb – ötletek pattantak ki a fejekből. A műhelymunka ilyenkor sosem előre eltervezett, mégis folyton kialakul, működik az alkímia. Közben a költészet határai is kitágulnak, megeshet, hogy egy moderátorhölgy pillantásában vagy egy instrumentális zenei produkcióban találjuk meg leginkább – miközben egy irodalmi témájú eszmecsere hirtelen átvált politikaiba. Az összhatás éppen ettől kiváló. Mert tarka. Tavaszi rét a november eleji szürkeségben. Ez a zEtna irodalmi fesztiválja.

A harmadik nap végén, miközben a Lajka együttes beállt, megkértük Beszédes István fő szervezőt, értékelje az idei fesztivált. Elmondása szerint a rendezvénynek nem volt egységes tematikája, kilenc egymástól független beszélgetés hangzott el három nap alatt, a lényeg pedig az volt, hogy megszólaljanak ezek a kortárs alkotói világok. Nem a nagy összefüggéseket kutattuk, hanem a „magányos szemlélődő” véleményére voltunk kíváncsiak, az írók hogyan tükrözik a valóságot a maguk módján. Az izgalmas dialógusok egyébként feldolgozásra kerülnek, és olvashatók lesznek a zEtna honlapján. A kimondhatatlan tehát körülíródott a zEtna 13. – triszkaidekafób – Irodalmi Fesztiválján.

Ám kanyarodjunk vissza, s kalandozzunk el egy rövid ideig a részletekben. A csütörtöki nap – melyről már beszámoltunk – máris igen sok nézőt vonzott, így „nagycsaládias” – és igen remek – hangulatban folyt. A pénteki sem tért el ettől. Az „orális (és audiovizuális) élvezetek” Csernik Attila tárlatának megnyitójával kezdődtek, ahol Szarka Mándity Krisztina ismertetőjét követően Virág Zoltán beszélgetett a művésszel. Pályájának és életének minden fontos állomására kitértek, szó volt a montreali évekről, munkájáról a tanügyben és a médiában – ahol a Jó Pajtásban és a Képes Ifjúságban töltött éveit élvezte leginkább –, a művészeti csoportokról, melyekben működött és működik ma is, valamint a világ és a technika fejlődésével való lépéstartásáról egy mindenkor autentikus képzőművésznek. Őket követte a Sári László–Sinkovits Péter páros, akiknek a beszélgetéséből kiderült, hogy a jeles tibetológus, író, műfordító pályája és élete sem merő szürkeség. Érdekfeszítő gondolatok hangzottak el a keleti és nyugati irodalom közötti különbségekről, a Világ illúzió mivoltáról, a tudásunk korlátairól, „a nemlét tisztaságába való száműzetésről” etc., de sokunk számára a legizgalmasabb talán Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma verseinek fordítása és élettörténete volt, ugyanis ő inkognitóban bordélyokat és kocsmákat látogatott, hogy „élő istenként tanulmányozza a földi dolgokat”. Őket követően Virág Zoltán tért vissza a színpadra, hogy ezúttal Csorba Bélát faggassa ki életútjáról, aztán ez a beszélgetés „természetesen” történelemből és politikából startolt – és ott is folytatódott leginkább, amolyan politikába oltott életrajz kerekedett ki előttünk, persze fontos és érdekes dolgok hangzottak el a Sympóról is, elsősorban a Sziveri-nemzedékről. Az est végén minőségi és lélekemelő dalcsokrot kaptunk Balogh Virág László – azaz Mózes barátunk – szerzeményeiből; Dukić Zoran, Miroslav Jovančić, Szerda László és Verebes Ernő is ott volt (erről bővebben legközelebb).

Szombaton délután a „brutal-oral waltz” igen figyelemreméltó beszélgetéssel indult, ahol is Rajsli Emese Laslo Blašković írót, költőt és Vékás Éva műfordítót szólaltatta meg. Röviden ismertették az írónak a Forum Könyvkiadó Intézet által nemrég magyarul megjelent regényét (amely a kiadó legújabb fordítássorozatának keretein belül harmadikként láthatott napvilágot), majd a szerző előadta a multikulturalizmusról megfogalmazott kritikáját, a valós kommunikáció hiányát. A szerbiai Nemzeti Könyvtár igazgatójaként elsődleges célja közelebb hozni egymáshoz a magyar és szerb kultúrát. A következő műsorpontban Orcsik Roland és Sirbik Attila legfrissebb köteteikből olvastak fel, utóbb pedig ismertették is ezek történetét. Háborús próza és költészet – (újra/mindig) divatos ez a téma? Honi szerzőink (kettőjük mellett Danyi és Bencsik) Magyarországon kiadott írásai azt mutatják, igen. A kiadók egyenesen szorgalmazzák. A „háború egzotikuma” és az elvándorlás mellett szó esett még erotikáról, pornográfiáról, a női nemi szervről mint harmadik szemről, közben mennyire pompás már egy olyan orcsiki körmondat, amelyben szépen megfér egymás mellett egy Clash- és egy Shakespeare-idézet is! Őket a Keresztury Tibor–Józsa Márta páros követte a színen, ahol az előbbi mesélt a módszeréről, a határon túliság kérdéséről, a közéleti gondolkodásáról – a jelen társadalom leírására még „keresi a szavakat” –, miközben meghökkentően élő miskolci életképeket vetített elénk, a felolvasása pedig egyenesen szenzációs volt: jó szöveget jól előadni – nagy ritkaság ez sajnos. A rendezvény utolsó párbeszéde – amelyre talán a monológ a jobb meghatározás – Radics Viktória és Végel László között zajlott, amely – a Csorba-esthez hasonlóan – ismét csupán érintette az irodalmat, és központi motívuma az életnek csúfolt politika volt – viszont izgalmas interpretációban. Hogyan került le az író a „nézőtérről”? Hogyan kerültünk az „arénába”? Lemondtunk-e végleg a felelősségről? Hogyan határozzuk meg ma az identitásunkat? Mire vélhető ez a mai „nyafogó közirodalom”? Ezen (költői) kérdésekre és hasonlóakra próbáltuk megtalálni a választ.

Az estre – és az egész fesztiválra – Orcsik Roland és az ő Lajka együttesének zenei produkciója tette fel a koronát. Hangzásilag és vizuálisan egyaránt elemi erejű koncertet adtak, az energiák a Zentai Alkotóház kupolatermébe emeltek bennünket, a szürke novemberi fellegek mögött hamarosan megpillanthattuk a csillagos Eget. Ezt méltóbb módon tényleg nem lehetett lezárni, mint egy ízletes pörkölttel az Etnogoldban, hogy aztán végre lehajtsuk otthon fáradt fejünket, és aludjunk is valahára egy kicsikét.