2024. április 26., péntek

Kechupfürdő és fénypárbaj Veronában

Gondolat-Jel Társulat – William Shakespeare: Rómeó és Júlia, Magyarkanizsa, Művészetek Háza

A színen nyitó képként egyetlen bugyi a pontfényben. Erős fényű lámpák, pazar és pimasz szöveget daráló hangok az arcodba másznak, kisvártatva Mecutio az öledben köt ki. A színpadon fiatalok, ifjonti energiáktól duzzadók. És még csak az előadás elején tartunk. A székhez szegez, és a másfél óra már el is röppen. Színházi bungee jumping.

Az Oláh Tamás által színpadra álmodott Rómeó és Júlia egészen modern fordításban, Nádasdy Ádám „szinkronhangján” szólal meg, amit a Kosztolányi-fordítással árnyal. A shakespeare-i hang így szinte új értelmet nyer, kendőzetlenebb az eddig általunk ismertnél, és ezzel is remekül aktualizálja a darabot – ahogyan a teljes eszköztárával, azzal is, ahova a hangsúlyokat helyezi. Utcákon lófráló, egymással összetűzésbe kerülő fiúbandák, szintén álomvilágban élő, a szőke herceg után sóhajtozó lányok. Heves indulatok, türelmetlenség, önzés, meggondolatlanság, felelőtlenség… a világ nem sokat változott négy évszázad alatt.

A szöveg mellett a nüánszaival, apró „csalafintaságaival” nyűgözött le elsősorban az előadás. A kechup mint vér alkalmazása például, ami a szemed előtt ömlik az ingre egyenesen a flakonból, vagy a szintén nyílt színi kosztümcsere a több szerepet játszó színészeknél – és sorolhatnám, de minden poént nem lövünk le –, amiken könnyesre kacagod magad, hogy egyszer csak azt vedd észre, a meghatottság szorongatja immár a torkodat, mert amit látsz, az valami fájdalmasan gyönyörű. Például a halál megjelenítése. Lehet, hogy az élet játék, egy vicc csupán – de a poén meglehetősen fájdalmas. Erre kell rádöbbenniük ezeknek a fiataloknak. Bizony, van tétje a cselekedeteinknek. Egy időben elidegenít és megráz, magába szippant ez az előadás. Rendkívül izgalmas az összhatás.

A színészeket is külön-külön meg lehetne dicsérni. Azon túl, hogy előfordulnak olykor az amatőr társulatokra jellemző hibák – itt ezek közül leginkább a helyenkénti nehéz szövegérthetőség volt a legjellemzőbb, az artikuláció hiánya –, egytől egyig remekül helytálltak. Néhányan pedig egyenesen remekeltek. Például a mindkét fiatal anyját és a dajkát is játszó Ábrahám Gréta az átalakulásaival egyenesen elkápráztatott, színpadi bravúr ez, nem könnyű feladat. A Júliát alakító Kanyó Fruzsina elsősorban rendkívül beszédes mimikájával tud lenyűgözni, a négy szerepet is játszó Bagi Gábor orgánumával, remek színpadi kiállásával (pedig ő az egyik legfiatalabb tagja a társulatnak). De a legtöbben egészen otthonosan mozognak már a színpadon. Tapsot hát mindannyiuknak! Ahogyan a sminkesnek és természetesen a rendezőasszisztensnek is – és mindenki másnak, aki részt vett ebben a produkcióban. Oláh Tamás zsenije – még ha a szikrát ő adta is – csakis velük együtt tudhatott lángra lobbanni. De hát erről szól a színház, csapatjátékról. (Amiről az életnek is szólnia kellene, szóval példát szabad róluk venni…)

Végezetül szóljuk még azokról, akik nélkül ez a csapatjáték nem lenne az igazi: a közönségről. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy a nézőteret kilencven százalékban fiatalok – legtöbben középiskolások lehettek – töltötték meg (a rendező megsúgta, hogy ugyanígy történt az előző három alkalommal is). Nagyon helyes! Nekik is gratulálok – mert helyesen programot választani is tudni kell. Úgy általában is örvendetes, ha a színházra voksolnak a közösségi oldalak helyett, de a Gondolat-Jel Társulat Rómeó és Júliája esetében különösen az. Hiszen róluk szól és nekik. (Meg persze a szüleiknek; és az idősebb korosztálynak most nem tapsolok – tengermély tisztelet a néhány kivételnek, aki eljött.)