Az elmúlt szombaton Zentán megrendezett kulturális fórum nyitó előadásán hangsúlyosan hangzott el egy mondat, mely az amatőr és népművészeti mozgalmakat emelte ki elsődleges jelentőségűnek a közművelődésben, és társadalomfejlesztési folyamatként aposztrofálta őket. Mielőtt megköveznének, szeretném hangsúlyozni, hogy igenis átérzem a népművészet súlyát és szerepét kultúránk stabilitásában (csak nem szabad kizárólagossá tenni). Mindazonáltal – mielőtt részletesebben is kitérnék a népművészet témájára – legelőször is szeretnék tenni egy észrevételt: a kultúra élő és érzékeny organizmus, nem fejlődhet visszafelé, nem bandukolhat vissza etapokat a már megtett úton.
Pedig elismerem, annak fényében, amerre látszólag a Világ tart, semmiképpen sem tűnik ez a „ráksasszé” a szó szoros értelmében vett visszafejlődésnek. Viszont: mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a kultúra, tehát a népművészet is, élő organizmus? Arra, hogy a jelen pillanatban például a népzene lejegyzett része bizony konzervált állapotban van, amit nem árt ugyan ápolni, művelni – viszont hagyni kell továbbfejlődni is. Beépíteni egy friss ér lüktetésébe, továbbrezegtetni, tenyéren hordozni. Olyan zenekarokra gondolok itt elsősorban, mint például a Veszelka Kommandó, a Narco Polo, a Vágtázó Csodaszarvas (és persze a kései VHK is!), a Korai Öröm, a Ghymes… és sorolhatnám. Vagy akár a Muzsikás! Mert én olyan punkot, amit Márta levonultával egyszer a zentai színpadon rittyentettek, az életben még nem hallottam – mégis velejéig népzene volt az! Mert lehet ám ízléssel és alázattal hozzányúlni a népzenéhez, mégis „megszegve a szabályokat”, amik a papiroson lejegyeztettek teszem azt Bartók által… hiszen a papír csak egy pillanat. És a lényeg persze minden pillanatban benne van – de ez már egy másik, noha valahol/valaha mégis ugyanaz a pillanat.
A jazz is népzene. És improvizál. Akárcsak a Narco Polo. Rögtönöz szintúgy. Ezáltal élő. Ugye élni szeretnénk a kultúránkban – megélni, átélni –, nem csupán szemlélődni, gyönyörködni egy szép, ám elmúlt pillanatban? ...és az sem lehet véletlen, hogy épp a zenén keresztül gondolkodtam itt hangosan, töprengtem a jelen magyar kultúránkon. Holott ugyebár az írott szó „embere” vagyok, talán illendőbb lenne a könyvekben lefektetett szellemi kincseinkről, és azok társadalomfejlesztő voltáról áradoznom. Mert bár egy-egy kötet egy-egy pillanatot jelöl csak, akár a kóta, mégis – hála a Magasságosnak – oly gyönyörűen egymásba érnek ezek a pillanatok, hogy az már egy megszakítatlan és megszakíthatatlan folyamat. Sodró árral. Nekem elhihetik, szakmámnál fogva is követem az összmagyar kortárs irodalmat. És amíg ilyen íróink is vannak, addig aggodalomra semmi okunk, ezen a területen báris. (Hogy felhígulnak a „szemétben”? Nem kell finnyásnak lenni, tessék jó szimattal „guberálni”.)
Akkor mégis hol a baj? Spiró egy helyütt azt írja: „Cromwellek járnak közöttünk”. A magyarországi színházi helyzet kapcsán, a leghírhedtebb ánglius puritán intézkedésein példálózva. Nos… lehet. (És nem csupán a színházi szférában.) Mert valóban, első ránézésre a jelen – globális – társadalom valahol a Disneyland és Auschwitz között látszik végignyújtózni, és melyet az anyagi érdek, a gőg és az aljasság kormányoz. Közben létezik egy kirakat, amit kultúrának neveznek – ugyanakkor egy kultúra is, jócskán e paraván mögött (és alatt?), hiszen kettőjük között ott lüktet a „hiperszamszára” lárvája. Igen. Félő, hogy még csak most fogja itt kirágni magát bábjából a sötét pillangó.
De mi lenne, ha kijelentenénk – nem restségből; az erőfeszítéseket továbbra is megtennénk, sőt, fokoznánk! –, hogy nincs is baj sehol. Hogy most épp jégpáncél takarja az aranykort. De minden telet át lehet vészelni. Legalább néhánynak közülünk. El kell fogadni a helyzetet, fel kell nőni a feladathoz. A parázs továbbél a hamu alatt. Most a szikrák őrizőié a főszerep.
