Riadt lélekkel olvastam el a tizennyolc pontot, amelynek alapján, ha visszaesőként disznólkodok a közlekedésben, elkobozhatják az autómat. Ez szíven ütött. Mert pontokat már szereztem magamnak tíz évvel ezelőtt – előzés teli vonalon, kanyarban. És nem számít, hogy egy motokultivátort, és szinte át sem tértem a szemközti sávba. Azt pedig, hogy a természet sürgetett, úgymint majd bepisiltem, mégsem vallhattam be az engem félreállító rendőrnek. Valahol az Ábrahám vendéglő magasságában történt mindez, vagyis nem valami hegyvidéki, szerpentines úton veszélyeztettem a közlekedőket. És kanyarnak sem nevezném az út görbületét, de nem akarom mentegetni magam, a teli sáv kétségtelenül fel van ott festve. Ami pedig egy „fal”, ahogyan azt apám megtanította a fiammal, aki ennek köszönhetően soha nem érinti a teli vonalat. Csak a hülye menne neki a falnak, mondja, amikor engem elkap a kísértés. Emellett, ha már a közlekedési kihágások őszinte bevallásánál tartok, három évvel ezelőtt, egy hideg téli napon, amikor leesett a hó, átmentem a sárgán. Ami lehet, de csak elképzelhető, hogy közben piros lett. Viszont ha fékezek, akkor átcsúszok a másik sávba, a mögöttem lévő pedig seggbe telefonál engem. Aznap, amikor a rendőrségre mentem vallomást tenni, a Pannon RTV száguldó riporterével futottam össze, aki szintén nem állt meg, mert csúszott az út. S mint kiderült, azon a napon legalább tizenhat ilyen szerencsétlen jelent meg a rendőrségen vallomást tenni. Ebből aztán én egy életre megtanultam, hogy már akkor megállok, amikor azt látom, hogy nemsokára sárga lesz. És tűröm a mögöttem befékező vad(abb) sofőrök tülkölését. A visszapillantóban látom is, amint integetnek, mutogatnak, te hülye liba, hát még átcsúszhattunk volna – szinte hallom őket. Régebben ez sértően hatott rám, mert nem vagyok egy totyogós vezető, a belső sávot sohasem foglalom le, nem bambulok el, rám aztán nem kell dudálni, hogy mi van, elaludtál?! Nem látod, hogy zöld lett a lámpa?! A bicajosokat elengedem, a kutyákra vigyázok, a gyalogosokban pedig nem bízom. Tehát teljesen hétköznapi és jó sofőr vagyok. És még így is előfordult, hogy rajtakaptak, megbüntettek, elkövettem kettőt a tizennyolc pont közül, ami miatt az autóm is elvehetik tőlem. A sebességtúllépésről nem akarok beszélni, arról nincs mondanivalóm, az magától értetődik, hogy mindenki jelez, ha mérnek, tehát abba az ember nem szokott belefutni. Meg a rádió is bemondja, mert betelefonálnak, írnak a népek, hogy hahó, hahó, figyelem, új helyen bukkantak fel a közlekedési rendőrök. És ez jól van így, mert a cél megvalósul. A cél, hogy lassan hajtsunk ott, ahol az úgy van előírva.
De azért szíven ütött engem ez a tizennyolc pont. Nem állítom, hogy nem volt szükség a szigorításra. Az azonban, hogy az autót is lefoglalhatják, elvehetik, ijesztő. És nem vagyok abban biztos, hogy akik nagy galibát tudnak csinálni, éjjel versenyeznek meg nappal is száguldoznak, azoknak különösebben sokat jelent, hogy lefoglalják az autójukat. De egy családapának, akit kétszer elkapnak, mert átsuttyant a sárgán a zenede felé sietve, esetleg rajta felejtette a lábát a gázpedálon, és valamivel gyorsabban hajtott, annak bizony ellehetetlenül az élete, ha nincs az autója. Dehát a törvények és előírások nem szociális munkások, hanem kordában tartó és visszarettentő erővel bíró intézkedések. Úgyhogy csak figyeljünk oda, családapák és tántik, szerelmes lányok és imponálni akaró fiatalemberek.
Ami viszont különös örömmel töltött el, és nemcsak engem, hanem a Szabadkai Magyar Rádió délelőtti műsorvezetőjét is, az nem más, mint az a tény, hogy a rollerezőkre is érvényesek lesznek a szabályok. Hoppá! Ezentúl nem lehet a semmiből elénk vágni a járdán. Nem lehet ránk jönni, csak azért, hogy elkerüljenek egy hepehupát, mi, gyalogosok meg bezuhanjunk a bokrok közé. Teljesen egyetértek a műsorvezetővel, különösen, hogy magam is majdnem áldozatul estem: a magyar közigazgatás alatt épült boltíves ház alól le kell lépni két lépcsőn, csak úgy lehet átmenni a gyalogátkelőhelyen a Patria hotel felé. Szinte senki sem a lépcsők tetején várakozik, hanem azon a keskeny sávon, ami a bicikliút volna, de a bicajosok általában a másik oldalt használják – ezt mindenki tudja, aki ebben a városban él, tehát nem is néz szét senki, csak lelép, hogy amikor zöld lesz, máris indulhasson. Magam is így cselekedtem. És a rolleros gyerek kis híján elkaszált. Miközben ijedten hátrahőköltem, majdnem fenékre estem, az éles lépcsőfokokra. Szerencsére a mögöttem lévő elkapott, így csak a bokám rándult meg. És a rolleros száguldott tovább, a szebb jövő felé. Valamiképpen kialakult az emberekben, és nem csak a rollerosoktól bokorba zuhanó, lépcsőn seggre ülő, a hirtelen előzésüktől egyszerűen csak összerezzenő személyekben, a rolleresekkel szemben valamiféle meggyőződés, hogy úgy viselkednek, mintha nem a forgalom részei lennének. Mint akik felette állnak a gyalogosoknak, bicajosoknak, hogy a levegőszennyező autósokról már ne is beszéljünk. Mint félistenek száguldoztak a szerencsétlen majmok között, akiket elkaphat és megbüntethet a rendőr, ha a Korzón végigteker a bringájával, ha áthajt a sárgán, ha nincs bekapcsolva a lámpája. És most ez megváltozik. A rolleresek is a közlekedés résztvevőivé válnak ezzel a tizennyolc ponttal. Arra már nem emlékszem, hogy a rollereket is elkobozzák-e visszaesők esetében, de nem is érdekel. Önmagában a tény, hogy működnek a dolgok, jóleső érzéssel tölti el az embert. Hiszen senki sem az újdonságok ellen van. Csak a lenézés, lekezelés ellen. Hogy aki nem rollerrel jár, az tulajdonképpen mucsai.
