Az elején volt ám prüszkölés!

Ha elárulom, hogy Péteri András úgy fogalmazott, a Vajdasági Birkózóakadémián nevelkedő versenyzők már „kisebb” eredményeket jegyeztek, nyilván nagy lesz a felhördülés Magyarkanizsán, hiszen Nagy Fanni és Újhelyi Evelin révén két női érem is született a közelmúltban a korosztályos Európa-bajnokságokon, s Evelin fél lépésre volt attól, hogy péntek este megszerezze Szerbia első női érmét egy világbajnokságon. Egy magyarországi edző esetében viszont nem meglepő a szerény fogalmazás, hiszen tudjuk, hogy a híres elődök és fényes eredmények tekintetében a magyarok milyen igényeket támasztanak a versenyzők iránt. De legyen neki igaza, legyen ez csak a kezdet a két éve az akadémiánkon tevékenykedő trénernek, legyenek még ennél is nagyobb sikerek!

Péteri András 1961-ben született Budapesten, és gyerekként, hatévesen kezdte el a birkózást a Törekvésben. Első edzője Biczó Géza volt, s ebben a klubban lett először magyar bajnok. Erre már a Ferencváros is felfigyelt, így ott folytatta a versenyzői pályafutását. Közben ifjúsági és junior válogatott lett, de több sérülés érte, és mivel a kisebbeknek már akkor sokat segített, ottani edzői, Kruj Iván és Bringa László javasolta, hogy iratkozzon be a főiskolára, és szerezzen edzői végzettséget. A sérülések miatt akkor már csak második, harmadik, negyedik ember volt Magyarországon, így ez nem érte meg neki, ennélfogva az edzői pályára váltott, és egészen fiatalon már a szőnyeg mellett kezdett el tevékenykedni. Ez negyvenegy éve folyik, az itteni akadémián pedig két éve. Amit tehát versenyzőként nem érhetett el, azt edzőként elérte.

Nyilván negyvenegy évvel ezelőtt még nem volt női birkózás. A fiúkkal hol kezdted?

– Mivel addigra már sok versenyzőm elérte a válogatottságot, 1991-ben kaptam először felkérést arra, hogy a serdülőválogatottal dolgozzak. Ezután az ifik, majd a juniorok következtek, majd felkérést kaptam arra, hogy a női válogatott mellett dolgozzak. Büszkén mondhatom, hogy ezekkel a korosztályokkal érem nélkül nagyversenyről nem tértem haza.

Amikor megjelent a női birkózás, milyen fantáziát láttatok, láttál az egészben?

– Legelőször bemutató jelleggel pont az 1983-as budapesti Európa-bajnokságon volt női birkózás, amikor már a más küzdősportokhoz hasonlóan a birkózásban is elkezdték követelni a helyüket a nők. Mi még úgy voltunk vele, azokat a nőket szeretjük, akik szépek, kedvesek és aranyosak, nem pedig azokat, akik szkanderban leraknak bennünket. Ám tudomásul kellett venni a világ fejlődését, és ez a szakág is szépen lassan kivívta az elismertséget, így ma már a megfelelő technikai szinten ugyanolyan látványosan küzdenek, mint a férfiak, sokszor pedig még keményebben.

Ha jól tudom, a japánoknál még mindig az van, hogy a lányok cselgáncsos második vonalát indítják birkózásban. Ez Magyarországon is így volt?

– Hasonló módon, hogy minél előbb fel tudjuk venni a tempót a nemzetközi élvonallal. Ennek ékes példája Sastin Marianna, aki cselgáncsozóból lett világbajnok birkózó. Meg kellett azonban tanulnia birkózni, mert ugyan küzdősport mindkettő, de teljesen más technikát igényel.

A magyar birkózósportnak voltak kiváló szabadfogású versenyzői, köztük Kovács István, aki 1979-ben világbajnok lett, de azért be kell vallani, hogy Magyarországon is inkább a kötöttfogás dívik, csakúgy mint Szerbiában. Tekintve, hogy a nők is szabadfogást birkóznak, egy edzőnek mennyire volt nehéz átállni erre?

– Én eleve szabadfogású voltam, az tetszett jobban. Nálunk nincs kötött- vagy szabadfogású edző, nálunk birkózóedző van, akinek mindkét fogásnem anyagát el kell sajátítania. Persze, egyik az egyikhez, a másik a másikhoz ért jobban. A nőknél az egészségük védelme érdekében döntöttek a szabadfogás mellett, mert kötöttben nagy dobások vannak, hatalmas esések.

Legendás birkózóik vannak a magyaroknak, hosszú ideig lehetne sorolni őket. Mindehhez azonban legendás edzők is kellettek. Kiket emelnél ki?

– Nekem szerencsém volt, mert amikor 1982-ben elkezdtem, olyan edzők mellett pallérozódhattam, mint Hofmann Géza, Hollósi Géza, Kruj Iván, Urbanovics Miklós és Müller Ferdinánd, nem utolsósorban pedig Hegedűs Csaba. Ők mind meghatározó személyei voltak a birkózósportnak edzőként, így nekünk, fiatal edzőknek csak az volt a dolgunk, hogy szedegessük a gyöngyszemeket. A tanulmányaim mellett rengeteget tanultam tőlük, nagyon sokat köszönhetek nekik.

Sikerült elérni, hogy Magyarországon kiemelt sportág legyen a birkózás, ám nem volt ez mindig így. Negyven-ötven évvel ezelőtt vagy korábban egy birkózó hogyan tudta kiharcolni a helyét a nap alatt?

– Valóban, lényegesen kisebb támogatással tudtunk csak sportolni, és a sportolás mellett kőkeményen kellett dolgozni, mert valamiből meg kellett élni. Még manapság sincsenek a birkózók úgy dotálva, hogy mellette ne kelljen valamivel foglalkozniuk. Annak idején a birkózók, az ökölvívók, a cselgáncsozók a szórakozóhelyeken kidobói munkát végeztek. Én főiskolai diplomával sírásó voltam, így egészítettem ki a keresetemet, mert abban a tájban született a kislányom, s az edzői fizetésem mellé pluszra volt szükség. Kaptunk viszont a minősítések után „kalóriapénzt”, ami nem volt kevés, de teljesen az sem volt elég. Most lényegesen könnyebb, mert a KIMBA-ban és itt, a Vajdasági Birkózóakadémián sem kell az étkezésre, a szállásra és a tisztálkodásra semmit fordítani, de edzeniük és tanulniuk kell. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom, mert csak tanult, intelligens emberből lehet jó sportoló.

Annak idején az a szóbeszéd járta, hogy a világon a magyarok és a dél-koreaiak edzenek a legtöbbet a birkózók közül. Nem tudom, ez így van-e, de létezik-e olyan, hogy magyar iskola?

– Mindenféleképp. A magyar birkózók sokszor nem vették fel a szovjetekkel, a keletnémetekkel, a kubaiakkal… a fizikális versenyt, de olyan hihetetlen állóképességük volt, hogy nemegyszer szó szerint összeesett az ellenfél a kezeik között. Rácz Lajost említhetném, aki olyan szintű dinamikus birkózást produkált, hogy sorra léptették le az ellenfeleit. Egy alkalommal a főbíró egy döntő előtt azt mondta, Rácz nem győzhet leléptetéssel, csak pontozással vagy tussal. A második menetben a szovjet versenyző már ült és feküdt, nem tudott lábra állni, és úgy húzták le a szőnyegről. Lajos így nyerte meg az Európa-bajnokságot. A magyarok tehát ezért is lehetnek a világ élvonalában.

Itt jön képbe a vajdasági magyar birkózás, aminek szintén vannak specifikus jegyei. Az itteni módszereket mennyire tudod ötvözni a magyarországival?

– Megváltoztatni egyik napról a másikra semmit nem lehet. De nem is az a cél! Ide, az akadémiára olyan versenyzők jöttek, akik az országos versenyeken már megfelelő eredményeket elértek, s klubedzőikkel már letettek valamilyen alapokat. Mivel a lányok szabadfogásban birkóznak, s itt nincs ennek megfelelő hagyománya, ezért kaptam én a felkérést, a megbízást. Az első hetekben, hónapokban nagyon nehezen fogadták el, hogy itt hosszabb edzések vannak, és bizony volt prüszkölés, sírás-rívás. De hozzászoktak, és nemegyszer a fizikai állóképességük miatt tudják hozni a meccseket. Mindazonáltal még nagyon az elején járunk a dolognak, de az ismerkedésben és az új technikák megtanulásában sokat segített edzőbarátom, Fábián Ákos és az akadémia irányítója, Bálint Zoltán is.

Két éve működik az akadémia, de szinte már minden korosztályban hoztak nagyversenyes érmet a lányok. Azért ez látványos!

– Van potenciál ezekben a lányokban, mert nulláról nem jöttek volna ezek az eredmények. Az akadémián a megfelelő tudásanyagot is megkapják, s most már például nem védtelen a lábuk. Eljutottak a nemzetközi szintre, ahol már kőkeményen támadnak, de megállnak már a lábukon. A közös munka tehát már eredményeket mutat.

Néhány évvel ezelőtt még borítékolni lehetett, hogy a nőknél esetleg csak egy vagy két aranyérmet nem japánok nyernek. Most már azonban színesedik a paletta. Minek köszönhető mindez?

– Előbb a lengyelek, majd az ukránok és az oroszok, mostanában pedig az északi országok versenyzői is kiválóak. Ebbe mi, magyarok is beletartozunk, de bekapcsolódtak a törökök is, majd az olaszok, akik kubai edzőket hoztak. A tradíció tehát sokat jelent. A tengerentúlról meg nem kell beszélni, az USA-ban a szabadfogás az elsődleges. A japán mentalitást viszont nem lehet áthozni. Ott a császári tradíció, a nők besorolása nálunk elfogadhatatlan.

Aki női birkózással foglalkozik, annak egy kicsi pszichológusnak is lennie kell. Nem is kicsit!

– Ez a fiúknál is érvényes. De míg egy fiút gyorsan gatyába lehet rázni, a lányokkal ugyanezt nem lehet megcsinálni. A lányokhoz máshogy kell közelíteni, de mindenképp tudatosítani kell bennük, hogy ők sportolók. A siker ugyanis nem azon dől el, hogy valaki csinos, hanem azon, ki mennyi munkát, pluszmunkát tesz bele.

A Vajdasági Birkózóakadémián a bumm pont a női szakágban történt meg. Az látjuk, hogy folyamatos edzőtáborokban vesznek részt a lányok, kemény munka folyik. Véleményed szerint a következő években megmutatkozik majd mindez utánpótlásszinten?

– Bízom benne, hogy az országon belül is belátják, segítséget kell nyújtani azoknak a versenyzőknek, akiknek az adott klubjaikban nincs elég edzőpartner, kiugrási lehetőség, itt viszont igen. Az a cél, hogy minél több versenyzőt integráljunk be, a gyerekek pedig az anyaegyesületüknek vigyék vissza a pluszpontokat. Az akadémián minden edzőnek megadjuk a segítséget, a megfelelően elkészített edzésprogrammal, ami a nemzetközi színtérre szükségeltetik. Kezdik itt is elfogadni a női birkózást, s remélhetőleg elindul majd a komolyabb érdeklődés.