„Őrizzük, ami a miénk, az őseinktől örökölt szellemiséget”

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjban részesítette Farkas Zsuzsa nyelvművelőt, újságírót, szerkesztőt, lektort. A VMMSZ a díjjal azt a hiteles őrző és teremtő munkát, a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért, a nemzettudat fejlesztéséért végzett tevékenységet és teljesítményt ismeri el, amely nélkül értékrendünk és értékszeretetünk messze került volna, messze kerülne álmától, vágyaitól, erejétől. Farkas Zsuzsa eddigi életszolgálatával, mindennapi cselekedetével, lankadatlan és tántoríthatatlan jövőrajzolással sokat adott a vajdasági magyarságnak: egyéneknek, közösségeknek, tömbnek s szórványnak, alkotónak és tanulni vágyónak, szülőföldön maradni akarónak és szülőföldjére visszatérőnek! – áll egyebek közt a VMMSZ indoklásában.

Farkas Zsuzsa nem csupán nyelvi lektorként tevékenykedett, hanem riportok, publicisztikai cikkek, interjúk, helytörténeti írások, a balkáni háború idején vezércikkek sokaságával, saját könyvekkel, Napsugár-találkozókkal (évente 15-20 iskola kisdiákjaival találkozott, és nevelte őket olvasóvá), a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesülettel és Olvasóklubbal és még sok minden mással gazdagította a vajdasági magyar közösséget. Amint megjelent az első riportkönyve, a Mindent a városért, szinte azonnal felkerült a magyar elektronikus könyvtárba, a kötet mind egy szálig elkelt, apróhirdetésekben keresték az olvasók. A Hullik a gesztenye pedig két kiadást is megért. Farkas Zsuzsát a díj kapcsán kérdeztük az életpályájáról.

A tanítóképző elvégzése után az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szereztél előbb általános iskolai, majd pedig középiskolai tanári oklevelet. Ezután viszont Hornyik Miklóssal, az első férjeddel, évekig együtt jártátok Magyarországot, a legnagyobb magyar írókkal, költőkkel, a többi között Déry Tiborral, Németh Lászlóval, Weöres Sándorral, Füst Milánnal, Pilinszky Jánossal, Örkény Istvánnal, Mándy Ivánnal, Karinthy Ferenccel, Ungvári Tamással, Lipták Gáborral készítettetek interjúkat és kötöttetek szoros barátságot. Akkor még pályakezdő voltál. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

– Megvallom neked, hogy én nagyon sokáig a senki földjén éreztem magam. Külföldre szakadt magyarként sem az anyaországban nemigen kellettünk az Antal József előtti kormányoknak, sem ebben a jobb sorsra érdemes, a történelem során területileg igencsak képlékeny, nevét cserélgető országban kisebbségként nem éreztem magam időről időre itthon. Anyanyelvünkbe, magyar kultúránkba, nagy íróinkba, költőinkbe, a Lőrincze Lajos-féle nyelvművelőinkbe kapaszkodtunk otthonként. Talán már olyan fiatalon is élt bennünk a tudat, hogy nem a politika, hanem a művészet terén lehet legőszintébben kifejezni az igazságot, a politika – természetéből kifolyólag – nem képes hiánytalanul erre. Megerősítést, lelki támaszt szerettünk volna kapni irodalmunk legnagyobbjaitól, élőben is, szemtől szemben, nemcsak a műveik által, hogy tartsunk ki, őrizzük, ami a miénk, az őseinktől örökölt szellemiséget, mert különben emberként is, nemzetként is elveszünk. Feledhetetlenek számomra ezek a találkozások. Bársonyos szeretettel, nemes egyszerűséggel a keblükre öleltek bennünket ezek a csodás Nagyok. Érdekes, hogy még ma is milyen világosan élnek bennem a filmkockák Déry Tibor balatonfüredi, Tamáshegyi úti nyaralójának dombra kapaszkodó kertjéről, a távolban a magyar tenger ezüstjével, benne a hatalmas malomkő asztallal, amely mellett minden reggel írni szokott – naponta legfeljebb három flekket (!), többször is gondosan átnézve, javítgatva a kéziratát, lába mellett a kutyájával. (Niki kutya akkor már nem élt!) Ugyanúgy fel-felvilágol előttem egy-egy boldog percben az első találkozásunk Németh Lászlóval, amikor a felesége, Ella néni a balatoni mondák gyűjtőjénél, Lipták Gáboréknál néhány behemót szüretelőkosárral együtt bepakolt bennünket a Fityójába... s mentünk, mentünk, mendegéltünk, dimben-dombon, árkon-bokron át, mint a mesében, mígnem megérkezve a sajkódi házukhoz, a délutáni napfényben a szőlőtőkék között egyszer csak megjelent előttünk a minőség forradalmának szilfid alakja, s végtelen nyugalmat, szelídséget árasztva keblére ölelt bennünket. Levelezésünk, találkozásaink aztán mindnyájukkal halálukig tartottak. Újvidéken vendégül is láttuk néhányukat, a rádió M Stúdiójában, a Magyar Szóban, kis kedves ajándékokat váltottunk egymással, népi szőtteseket, gölöncsértárgyakat, népi encsembencsemeket. Németh László végig hozzám küldte a délvidéki magyar diákokat, akik az ő munkásságát választották tanulmányozásra, nyújtsak nekik segítséget a munkájukban.

Weöres Sándor nekem írt kedves kis versét is ereklyeként őrzöm gyermekirodalmunk legnagyszerűbb, Bóbita c. kötetében, akárcsak Örkény István, Mándy Iván és a többiek nekünk írt megtisztelő, szellemes, bátorító, lélekemelő levelét.

Egy ideig tanítottál, de elég gyorsan, a férjedet követve, a Magyar Szónál kötöttél ki. Nem kis teljesítmény, hogy Kek Zsigmond, a híres nyelvművelő Kossa János, téged választott ki a kezdő lektorok számára kiírt pályázat harminc jelentkezője közül. 1968-tól 1993-ig lapunk nyelvi lektora, újságírója, a kétoldalas gyermekrovat szerkesztője voltál, 1994-től pedig a lap szabadkai főmunkatársa. Szinte minden újságírói műfajban alkottál. Számodra mi volt akkoriban a legizgalmasabb az újságírásban?

– A riportírás. Imádtam riportútra járni. Közben pedig gyakran forgattam Móricz Zsigmond riportkönyveit, imádtam a Gyalogolni jó-t, csodáltam, mennyire érti és érzi az életet, mennyire tudja, hogyan adagoljon, hogy hús-vér karaktereket mutasson be, mennyire tudja, mi az, ami lényeges, s azt mutatta be. Tőle tanultam meg, hogy az egyszerű emberekkel a saját ízes nyelvükön kell beszélgetni, ezen kell beszéltetni őket, mert ők a szívükből beszélnek, gyönyörű népnyelven, nem köntörfalaznak, nem mesterkednek a szóval, nem szürke nyelvi sablonokban, panelokban fejezik ki magukat. Íróink is tőlük tanulhatnak a legtöbbet, vélte Móricz. Fontos, hogy életszerető, nyitott, befogadó legyen az ember. Ne siessen, ne siettesse a beszélgetést. Igazán megnyílni csak meghitt körülmények között lehet. Ezt szeretném ezennel is lelkére kötni az ifjú kollégáknak.

Nagyszerű felfedezőút számomra még ma is eljutni egy-egy ember legbenső énjéhez. Ehhez pedig tudni kell becsülni az embereket. Feltételezni kell bennük a jót. Engem gyerekkoromban az úgynevezett kisemberek tanítottak élni, minden nagyszerű fogódzót tőlük kaptam meg, ami megtart a viharokban. A természet szeretetét, megbecsülését, az egymás iránti tiszteletet, segítőkészséget, bátorságot, a keresztény hitet, a jézusi nagyszerű tanítást, hogy úgy bánj az emberekkel, ahogy te szeretnéd, hogy bánjanak veled. A nemes egyszerűség és tisztesség ma is a szívem közepéig hatol. De a családom, rokonságom egyes tagjai körében tapasztalt művelt polgári életmód ugyanúgy közel áll a szívemhez. A művelt polgári értelmiség körének bővítése nagy haszonnal járna napjainkban is, az egyre inkább elharapódzó, terjeszkedő, silány tömegkultúra világában. Egyik rokonom, ennek a háznak a tulajdonosa, ahol ma lakom, ezt mondta egyszer a családtagjainak: ma nem főzünk semmit, eszünk, ami van a háznál. Ma a lelkünket fogjuk elsősorban táplálni: olvasunk, zenét hallgatunk, zongorázunk... (Mellesleg ebben a házban, ahol most lakom, állott évekig a nagyszerű Lányi Ernő zongorája, amelyen Pálfi László, az 1950-es évek Jugoszlávia-szerte ünnepelt csodagyereke tanult játszani. Pálfi László aztán Szkopjéba került, ott emelte a kultúra színvonalát, ott is tért örök nyugovóra. S itt lakott Mamuzsits István és neje, szül. Pálfi Margit is, akik ott serénykedtek a szabadkai színház háború utáni újjáalakulásánál. Itt őrzöm István bátyánk néhány kéziratát, az általa a Népkörben rendezett vidám estek műsorának kéziratát. Jó volna sort keríteni a feldolgozására.)

A kilencvenes évek elején nagyinterjúkat készítettél az egyetemes magyar nyelvművelés legnagyobb szakembereivel: Lőrincze Lajossal, Deme Lászlóval, Grétsy Lászlóval, Rácz Endrével, Bencédy Józseffel, Wacha Imrével, Szathmári Istvánnal, Kemény Gáborral, Kovalovszky Miklóssal, Fábián Pállal, Szeli Istvánnal, Ágoston Mihállyal, Jakab Istvánnal és Péntek Jánossal. Ezek az interjúk lényegében a Magyar Szóban, de más jugoszláviai és magyarországi lapokban is megjelentek. Az egy nagyon nehéz időszak volt, amikor a nemzetmegtartás különösen fontossá vált. Ez hogyan hatott rád? Mindebben te mit tartottál fontosnak?

– Az otthon, haza, anyanyelv a szerencsésebb többség számára mindig is egy fogalomkört jelentett. A mi számunkra viszont, akik sehova se mentünk a szülőhelyünkről, a határok viszont nem is egyszer átlépegettek a fejünk fölött, nagy zűrt okozott ebben a tekintetben a történelmi káosz. Itt maradtunk magyarként az anyaföldünkön, a mindennapjaink valósága azonban egyre inkább különbözni kezdett a magyarországi magyarokétól. Új politikai, gazdasági, kulturális és egyéb szerb terminológia született, aminek vagy nem volt még meg a megfelelő magyar megfelelője, illetve ha megvolt is, nem mindannyiunk számára volt ismerős. A magyar újságoknak, rádiónak viszont napi szinten be kellett számolniuk a legújabb történésekről, a megszületett új politikai és gazdasági fogalmakról, fordulatokról, mégpedig magyar anyanyelvünkön. Emlékszem, vért izzadtunk a Magyar Szóban, hogy megtaláljuk a szerb kifejezések kellő magyar megfelelőjét. Telefonálgattunk fűnek-fának, lexikonokat, értelmező szótárakat bújtunk, mígnem hosszú hercehurca után sikerült kitalálnunk valamit. (Akkor persze még nem állt rendelkezésünkre a világháló, hogy egy-két kattintással rátaláljunk a legmegfelelőbb szóra!) Fordítani kellett a szerb híreket, anyagokat, ragadós volt a többségi nyelv szellemisége, s egy idő után dr. Szeli István és dr. Ágoston Mihály tanárunk, valamint napilapunk első főszerkesztője, a mi Kossa Jánosunk, azaz Kek Zsigmondunk arra kezdtek figyelmeztetni bennünket, hogy egyre nagyobb rendszerbomlás figyelhető meg a vajdasági magyarság nyelvében. Ami ha tovább folytatódik, mondta nekem egy interjújában Deme László, fennáll a komoly veszélye annak, hogy ötven év múlva Petőfit le kell fordítani külön szlovákiai magyar nyelvre és vajdasági magyarra, és erdélyi magyarra, mert annyira más-más irányt vett a fejlődés. A nyelvművelő egyesületek sokat tettek annak érdekében, hogy az egységet jobban tartsák. A nemzetiségi kultúrák feladata volt elsősorban – és ma is az persze! –, hogy ezt a szétfejlődést szemmel tartsák, megpróbálják korlátozni a magyarországi nyelvhasználat követése által. Ha meg szerettük volna akadályozni az asszimilációt, nem akartuk elveszteni anyanyelvünket s vele együtt a nemzetiségünket, lépni kellett minden vonalon, ahol csak tudtunk. Így kerestem fel én lektorként az akkori nyelvművelőink legnagyobbjait, s készültek el szíves közreműködésükkel a nagyinterjúk, amelyek előbb napilapunk Kilátó c. mellékletében, majd könyv formában is megjelentek, Nyelvőrökkel nyelvőrségen címmel a magyarországi nyelvészeknek is nagy örömére.

A kétezres években több köteted is megjelent, köztük olyanok is, amelyek az interjúidból, riportjaidból, publicisztikai cikkeidből adnak válogatást. Nagyinterjúkat készítettél holokauszt-túlélőkkel is, és ezek is könyvben jelentek meg, de írtál Megyeri Lajosról, Szabadkáról, és számos más kiadványon is dolgoztál. A köteteiddel kapcsolatban mire vagy a legbüszkébb? Mit emelnél ki?

– Amiről írtam, azokba a témákba mindbe fülig beleszerettem. Mind igazán nagyon kedves és szinte életbevágóan fontos volt számomra. Történelemmegértést, emberséget, jobban mondva emberi tartást, egyfajta lélekfényesítést tanultam a feldolgozásuk közben. Sírtam is, nevettem is, miközben feszegettem őket. S nem utolsósorban úgy érzem, hiánypótló munkát sikerült végeznem, szinte az utolsó szem- és fültanúkat, túlélőket felkeresve. De talán a szabadkai városháza felépítőjének, a drága Bíró Károlynak az életútja érintette meg legjobban a szívemet, amit az unokahúga, Békeffy Emich Zsófia mesélt el nekem, napokon keresztül.

Nyugdíjasként is tovább dolgozol, írsz, hat éve a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub elnöke vagy. Aki ismer, jól tudja, hogy éberen őrzöd a nyelvünket, a kultúránkat. Az életrajzod – mint nagyon találóan meg is jegyezted – akár munkarajznak is mondható. Most így, az igencsak gazdag pályádra visszatekintve, hogy érzed: a munkád meghatározta-e az eddigi életedet? Mi a fontos igazán a számodra?

– Néha elfog az a boldogító érzés, hogy olyan hivatást választottam, amit az ember haláláig művelhet. Feltéve, ha elhivatottságot érez iránta. Nos, én még mindig úgy érzem, amíg az erőm el nem hagy, dolgozom tovább. Nem az elismerések reményében. Hanem hogy lelkiismeretem szerint és a magam örömére éljek. A felterjesztést szívből köszönöm napilapunk szerkesztősége vezetőinek és a Magyar Szó Ház vezetésének.