Spengler német filozófus A Nyugat alkonya című főművének titulált könyvében a nyugati civilizáció bukását jósolta meg. Könyve első kötete 1918-ban jelent meg, a második 1922-ben.
A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ palicsi Nyárhangoló Fesztiválján egy mélyen elgondolkodtató beszélgetést hallhattunk – Spengler baljóslatú könyvére utalva – A Nyugat alkonya címmel, amelynek a vendégei Szentmártoni János, a Kulturális és Innovációs Minisztérium művészetért és közösségi művelődésért felelős államtitkára és Czopf Áron eszmetörténész, a Kommentár közéleti és kulturális folyóirat munkatársa volt, a moderátor pedig Horváth Szilárd, az MTVA munkatársa. A témafejtés során számos kérdés felvetődött, kezdve attól, hogy mi a Nyugat – földrajzi vagy szellemi fogalom, de szó volt a kereszténység és a Nyugat összefüggéséről, a Nyugat és a Kelet közti különbségekről, az állam és a vallás szétválásáról, a Nyugat esetleges regenerálóképességéről, az ún. Spengler-modellről és arról is, hogy milyen modellek léteznek még, avagy mi nyújthat kapaszkodót ezekben a vészjósló időkben. A műsor résztvevői ugyanis a Nyugat válságáról beszéltek.
Miben ragadható meg a Nyugat?
Czopf Áron úgy véli, nem beszélhetünk Nyugatról Kelet nélkül:
– Ezek a fogalmak mindig egymást olvassák és értelmezik. A Nyugat és a Keletrómai Birodalom fokozatos különválása után, a nyugati lett az első olyan civilizáció a világban, amelyben különvált a szellemi tekintély és a világi hatalom, ahol a vallás önálló társadalmi alrendszerré vált, azaz egyaránt volt pápa és császár. Minden máshol sokkal szorosabb egységben jelentkezett ez a két terület. A pápaság a Nyugat egyik legmeghatározóbb intézménye. Erről ma már azért nem beszélünk, mert a teljesen szekularizált Nyugaton nincs akkora jelentősége, de amikor még arról volt szó, hogy különválik egymástól az állam és az egyház, akkor ez a dinamika formálta ki a Nyugat szellemi felépítményét – fejtette ki Czopf Áron.
Szentmártoni János szerint kijelenthetjük, hogy már csak szellemi értelemben ragadható meg a Nyugat: – Ugyanakkor pont ebben az értelemben akarják összezúzni, a klasszikus ideáit porrá törni. Tizennyolc évesen jártam először Párizsban, másodjára most voltam 2019-ben. Első alkalommal még láttam a nyomait annak a klasszikus világvárosnak, szellemiségnek, amely a művészeteken keresztül meghatározta azt a kultúrát, amiben felnőttünk. Hivatásos költő vagyok, szeretek metaforákban gondolkodni és fogalmazni, ezért valamelyest szimbolikus volt a számomra az, hogy pont akkor akartam újra megnézni Párizst, a Nyugatot, amikor leégett Notre-Dame, ledőlt a tornya, amely Párizs szimbolikus része. Ennek ellenére is csodálatosan éreztük magunkat a lányommal, akivel ott voltam, de azt a látképet, közeget, hangulatot, ami a gyerekkoromban megszólított és magával ragadott, már a nyomaiban sem véltem felfedezni – emlékezett vissza Szentmártoni János.
Közelebb kerülni a klasszikusokhoz
E témát taglalva, először is a honnan hova kérdések merülhetnek fel. Czopf Áron a római modellre tért ki:
– Ahogyan Rémi Brague fogalmaz, Európa a római modell eredménye. Ez azt jelenti, hogy keresztényként a zsidóknak vagyunk a kisebbik testvére, rómaikként pedig a görögöké, és mindkét gondolati forrásvégen egy kisebbségi komplexust találunk. Abból adódóan, hogy nem birtokoljuk azokat a forrásokat, amelyekből a kultúránk áramlik, mert nem mi hoztuk létre, hanem az örökösei vagyunk. A tanulékonyság viszont Európa sajátja, és míg törekszik, míg nem tartja magát jó örökösnek, addig életben marad. Míg azt érezzük, hogy nem vagyunk eléggé európaiak, nem vagyunk elég jó örökösei adott esetben az ószövetségi vagy a klasszikus hellén hagyománynak, de mind jobban erre törekszünk, addig nem veszett el Európa. Minél közelebb kerülünk a klasszikusokhoz, minél elhivatottabban fordulunk a kultúránk forrásai felé, annál inkább képes lesz Európa megfiatalodni. Arra van szükségünk, hogy felkeltsük a kezdet iránti kedvet.
Fontos az, hogy egy-egy kultúrkör, birodalom, nemzet, milyen tartalommal töltekezik. A Spengleri modell lényege az, hogy a Nyugat vége, nem a világ vége. Létrejöhet egy másik civilizáció, amelyik átveszi a nyugati civilizáció helyét. Kulcsfontosságú lehet, hogy elfogadjuk-e azt, hogy a Nyugat eljutott egy végponthoz – sok jel erre mutat – és a véget tudjuk-e valamilyen új kezdethez kapcsolni. Ezt a kezdetet pedig akarni kell. Európát is akarni kell. Ha az iszlám világ akarja jobban és nem az európaiak, akkor Európa iszlamizálódik. Ez magától értetődő. Ha a magyarok akarják Magyarországot, akkor magyar ország lesz, ha a németek akarják Németországot, akkor német ország lesz. Kérdés az is, hogy képesek vagyunk-e akarni valamit – hallottuk Czopf Árontól.
A beszélgetés során egy adat is felmerült példaként, miszerint Franciaországban a muszlimok gyerekeinken a 92 százaléka a vallásból kifolyólag muszlim lesz. A francia katolikus szülők gyerekeinek alig több mint hatvan százaléka lesz a vallását gyakorló katolikus. Czopf Áron szerint azt kellene megvizsgálni, hogy a társadalom viselkedésmintáit mik határozzák meg, milyen tényezők folyománya:
– Gondoljunk csak az iszlámra, ahol leginkább az a fontos, hogy egy hívő muszlim betartsa a napi ötszöri imát. Nagyon nehéz viszont meghatározni, hogy mi a keresztény életforma. Ez a gyengesége, mert az iszlám világban minden megáll, ha imádkoznak az emberek. Nyugaton ez fel sem merül. Ezen lenne jó elgondolkodni, hogy kellene-e visszatérni a formához – hallottuk Czopf Árontól.
Az individualizmus kérdése
Czopf Áron szerint a Nyugat szempontjából döntő fontosságú:
– Más civilizációkban az individualizmus fogalmi előfeltételei sem adottak. A nyugati személyi fogalom Jézus istenségét és emberségét övező vitákban bontakozott ki, amikor is azt vitatták, hogy Isten is személy, ember is személy, mi az isteni és mi az emberi természet, és hogyan viszonyulnak ezek a tényezők egymáshoz Jézus esetében. Akkoriban ezek voltak a legfontosabb kérdések. Egyes nyugati gondolkodók a kereszténységre olvassák rá a liberalizmust és a Nyugat gyengeségét, azt mondják, a kereszténység miatt hanyatlik Európa, a Nyugat, egyenes vonalat lehet húzni a dekadens, liberális, nyugati civilizáció és a kereszténység között. Holott inkább éles különbséget kell tennünk a személy és az individuum fogalma között. Az individuum fogalma minden társas viszonytól elvonatkoztatott egyént jelent. Az individuum absztrakt fogalom, a valóságban személyek vannak. A személy azt jelenti, hogy a társas viszonyrendszer részét képezi. Ezért a kereszténységet nem lehet felelőssé tenni a Nyugat hanyatlásáért – állítja Czopf Áron.
Horváth Szilárd, Czopf Áron és Szentmártoni János a Nyárhangoló Fesztiválon (Fotó: Molnár Edvárd)
Szentmártoni János a közösséget és az egyént helyezte párhuzamba:
– Sokan azt képzelik, hogy amikor a közösségből kiválik az egyén, akkor válik igazából szabaddá. A közösségből mesterségesen kiragadt egyénnek a szabadság megélése egy torz dolog, előbb-utóbb káoszhoz vezethet. Támpont nélküli, önmagába roskadó káoszhoz. Ezt látjuk ma. Önmagunk megélése a közösségben az igazi szabadság, mert a szabadság önmagában nem létezik. Ne tévesszük szem elől a jó jeleket, hogy csak a kultúránál maradjunk, például a népművészetünk, a népzenénk, a néptáncunk új reneszánszát éli. A mi kis világunkra értve, olyan értékeket ismertünk fel újra, amikben meg tudunk kapaszkodni, visszafordulni a kezdeteinkhez, és soha ne felejtsük el Kányádi Sándor üzenetét, hogy „a hidat még akkor is építeni kell, ha lövik” – hallottuk Szentmártoni Jánostól.
Mi lehet az egyetemek feladata?
A beszélgetés során Horváth Szilárd a felsőoktatás kérdését is feszegette, rávilágított Lánczi András egyik írására, amelyben az egyetemek feladatait taglalja. Eszerint egyre több dologról tudunk egyre többet, de az egyetemnek, már csak a nevéből kifolyólag sem erről kellene szólnia, hanem valahogy be kellene illesztenie a sok apró részletet, a részletesebb tudást, a világmindenségbe, a nagy egészbe, ha úgy tetszik Isten nagy tervébe, és valójában minden egyetemistának szükséges lenne teológiát is tanulnia. Szentmártoni János az összesítés fontosságára tért ki:
– Nagyon sok a vita, már csak az irodalom oktatásáról. Madártávlatból kell végigtekinteni az egésznek a rendszerét, a szerkezetét. Ha nem emeljük ki a fejünket a sorokból, nem látjuk az egészet, nem tudjuk benne magunkat elhelyezni, az összefüggéseket összeilleszteni, és elveszünk a részletekben. Egyik professzorom mondta, hogy elsődlegesen nem az a feladatunk, hogy megszeressük az irodalmat, hanem az, hogy megszeressünk olvasni. Ha gyerekként nem tanítják meg velünk az olvasás szeretetét, akkor semmit sem fogunk tudni magunkban tartósan elültetni – emelte ki Szentmártoni János.
Mi a helyzet a civilizációs modellekkel?
Czopf Áron Spenglerrel szemben Toynbee elméletét hozta fel:
– Spengler szerint a civilizáció élete olyan, mint az emberé, van fiatalkora, öregkora és végül meghal. Toynbee szerint a civilizációk fejlődését a kihívásokra adott válaszok határozzák meg. Minden egyes válság lehetőség a fejlődésre és arra, hogy irányt változtasson egy civilizáció. Ha Toynbeeval értünk egyet, és nem Spenglerrel, akkor a Nyugat előtt fényes jövő állhat, abban az esetben, ha a jelen kihívásaira helyesen reagál. A civilizációelméletben ez a két modell verseng egymással. Ha körülnézünk, van az amerikai társadalmi szervezési modell, ami döntőben multikulturális és nagymértékben technokratikus, ugyanakkor paradox, sok minden keveredik benne és kisebb ütemben fejlődik. Európa teljesen Amerika hatása alatt áll. A másik nagy modell, a mondhatjuk kollektivista keleti modell, mint a kínai, ott is meghatározó a technokrácia. Az európaitól eltérő társadalomszervezési modellek inkább veszélyesek, de tanulni is lehet belőlük, hiszen mint arról már szó volt, a tanulékonyság Európa sajátja – emelte ki Czopf Áron.
Szentmártoni János a minőségi kultúra fontosságát hangsúlyozta:
– Az amerikai modellben alapvetően az a legveszélyesebb, hogy minél inkább hanyatlóban van, és ezt érzi, annál agresszívebbé válik. Ez egy örök érvényű törvény és ennek issza most Európa a levét. Európának pedig a legnagyobb terhe az, hogy nem egy önálló entitás, nem lehet egységben kezelni úgy, mint a többi említett modellt. Nem is volt önálló entitás és nem is lesz. Így mégis hogyan tudjuk átmenteni azt a kultúrát, ami mégiscsak Európát jelenti, az egy nagy kérdés. Ami a kulturális törekvéseket illeti, nekem is a meggyőződésem az, hogy egyrészt vissza kell nyúlni a gyökerekhez, elő kell venni azokat a régi modelleket, amik még ma is működnek, mint például a népművészetünk. Másrészt nagyon fontos a főváros-vidék, Budapest-vidék aránytalanságait, ha nem is megszüntetni, de arányaiban közelíteni egymáshoz. A kulturális akadálymentesítés alapvető fontosságú, hogy mindenhova eljusson a minőségi kultúra, ez valamilyen formában a túlélésünk feltétele is. Igény arra van, amit szolgáltatunk, amit az ember ismer. Amit nem ismer, arra nem lehet igény. Ha a legkisebb, legtávolabbi faluba is minőségi kultúrát viszünk, akkor előbb-utóbb kialakíthatjuk az igényt rá. A minőségi magas irodalom, a képzőművészet vagy a zene, soha nem fogja azt a tömeget elérni, mint egy populárisabb műfaj. Ha viszont több mindenkit tud megszólítani, és még ha ettől a kezdetben viszolyognak is, de bebizonyosodik, hogy a minőség is lehet ugyanúgy szórakoztató, akkor arra kell most felkészülni. Szerintem ez az egyetlen kapaszkodónk, amiben megerősödhetünk, szellemi, kulturális és morális értelemben. Akarni kell visszanyúlni a gyökereinkhez. A népművészetekben sokan a konzervativizmust látják, de a konzervatív nem az, aki megállítja az időt, konzerválja az értékeket és nem hagyja megújulni, hanem az, aki visszanyúl a gyökerekhez, azokat megújítja, és menet közben ebbe a folyamatba beépíti a progresszív vagy forradalmi korszakok maradandó értékeit. A konzervatív az, aki felkarolja, beépíti és megőrzi azokat az értékeket, minden korszakból vagy minden területről, ami maradandó, és nem hagyja elsodortatni. Emberként is így tudunk megfelelni a kor kihívásainak, ha ezt a példát követjük – mondta Szentmártoni János.
