Egy kis bárány reggelire

Néhány hónapja meglepő statisztikát olvastam arról, vajon mely nemzet dolgozik a legtöbbet Európában. Régebben hasból rávágtuk volna, hogy a németek, ám a valóság sokkal érdekesebb, ugyanis a statisztika szerint mostanában Szerbiában robotolnak a legtöbbet.

A közelmúltban volt Szerbia államiságának az ünnepe, s jó szokás szerint sok helyen a szerdát és a csütörtököt a péntekkel és a hétvégével is összekötötték, így szinte egész hetes kirándulásokat lehetett tenni az országon belül és külföldön is. Szerda hajnalban mi is megindultunk délnek, de a haverom nem pont piknikezni ment, hanem vasat szállított egy cégnek. Hajnal hasadtával aztán már azt láthattuk, hogy a munkások az autópálya tövében serénykedtek, nyírták a sövényt, szedték a szemetet, Belgrád környékén, a fővárost megkerülő, most befejezendő autópályáknál már százával dolgoztak, közben a kamionok hosszú sora rótta az utakat az áruval, a városokban szinte minden üzlet nyitva volt, igazán azonban akkor meresztettük tágra a szemünket, amikor a Nyugat-Moravához értünk, ahol óriási munkálatok folynak annak érdekében, hogy Čačaktól Poljaneig is legyen autópálya, s onnan pedig irány Montenegró, a tenger! A kínai vállalkozóknak ugyanis nyilván elfelejtettek szólni, hogy Szerbiában ünnep van, mert a buszok százával szállították oda a munkásokat, megszámlálhatatlan teherautó hordta ide-oda az építőanyagot, a melósok meg úton-útszélen, a folyót átívelő viaduktokon, feljárókon szorgoskodtak. Elmúltak tehát a régi szép szocialista idők, ebben a nagy drágulásban mindenkinek pénzre van szüksége, s hát a hétvége, az ünnepnap szépen jövedelmezhet.
Na, de hová is tartottunk mi? Hallottak önök már Stopanjáról? Hát, nem hibáztatok senkit, mert a közelmúltban nekem sem volt fogalmam arról, hogy ilyen település egyáltalán létezik Szerbiában. A kiöregedő falu nyilván már ezer lelket sem számlál, félúton van Kruševac és Trstenik között, s egy laikus szerint csak az lehet az érdekes benne, hogy a településről már szépen kivehetők a Kopaonik lankái. A közvetlen közelében néhány olyan település van, ami már a mi életünkben megszűnik majd, s ha mi itt, a magyarlakta településen szomorkodunk az elnéptelenedés miatt, hát akkor nézzék meg azokat a falvkat, ahol már szinte minden házban el van húzva a firhang, s az út mentén csak néhány 80 éves nénike baktat a kis batyujával.

Nem úgy Stopanja! A lakosság számával nem dicsekedhetnek ugyan, de van egy dolog, amiben lehet, hogy országos csúcsot tartanak: állítólag 54 pecsenyesütödéjük van! Száz lakosra több mint öt – nem semmi! No, ezt akartam én megnézni magamnak, így hát leróttuk azt a 400 kilométert Kruševacig, meg egy kicsit tovább. A barátom délelőtt fél tízre már ki is rakodott, s én rámeresztettem a szemem: „Goran, most mit csinálunk a tervezett báránnyal? Zentán ilyenkor jóformán még egy kávét sem lehet meginni, nemhogy nyárson sült finomságokat enni...” „Egyet se búsulj, komám! Gyere!” Három perc múlva Stevica kocsmájánál voltunk. Benn már nagyban ment a napilapok olvasása, az aktuális témák megbeszélése, vagy négy asztalnál beszélgettek, hol halkan, hol hangosan. Megrendeltük mi is a ratlukos török kávét meg az ásványvizet, s mivel hátulról már jó illatok áradtak befelé, megkérdeztük, bárány mikor lesz? „Tíz perc múlva kész.” – mondta a pincérnő. Közben a falra tekintettem, ahol a kocsma építője, a megboldogult Stevica pirospozsgás arccal mosolygott a vendégekre, de fia már húzta fel a kötényét, élezte a kést, s percek múlva csattogott is a húsvágó. „Milyen salátát kérnek?” – kérdezte a felszolgáló. Mi az egyszerű káposzta mellett döntöttünk, és félve megkérdeztük, van-e véletlenül erős sült paprika. A pincérnő mosolyából rögtön kitaláltuk, buta volt a kérdés. Naná, hogy van!

Háromnegyed tízre az asztalunkon volt az egy kiló bárány, a megrendelt saláta, és végre olyan friss kenyér, amiből jót ettem. Más hozzávaló? Minek?! Ők ott nem esznek tökfőzeléket meg petrezselymes krumplit, de ha van bárány, nem is kell más a boldogsághoz. A hús kívül ropogós volt, belül pedig omlós, csak úgy jött le a csontocskákról. Tökéletesen volt megsózva, a saláta harsogott, a kenyér meg pont ellensúlyozta az icipici zsiradékot, mert a porcióban nem volt furcsán kinéző szelet, nem kellett –de nem is lehetett – faggyús részt keresgélni. Két megtermett ember ült neki, de fél óra alatt sem tudtunk megbirkózni a mennyiséggel. Készségesen becsomagolták a maradékot, s mindezért kávéstól, szörpöstől, ásványvizestől, salátástól 3400 dinár fizettünk. Soknak tűnik? Nem. Egyébként is: próbáljanak a tájainkon frissen nyársalt bárányt reggelizni!

Amikor jóllakottan kiszédelegtünk a kocsmából, akkor jött az ellenőrzés. Mert érdekelt engem, vajon a sorban egymás melletti pecsenyesütödék tényleg működnek? Jelentem, fél tizenegyre már mindenkinek le volt szedve a malaca, a báránya, serényen vagdosták adagokra, s az emberek sorban álltak érte. Pedig szerda volt – igaz, ünnepnap.

Valahogy megnyugvást éreztem. Elgondolkodtam azon, hogy ezek az emberek délelőtt nagyjából elvégzik a munkájukat, s egy ilyen kis falu meg tud élni ebből. Nyilván nem akarnak ők egy egész nyájat megsütni egyszerre, naponta elég nekik két-három bari, vagy malacka, s éldegélnek szép csendben, boldogan. Nem éreztem azt a kapkodást, azt az idegbajt, amit már sajnos errefelé gyakran tapasztalok, nem éreztem azt, hogy csak akkor lehet boldog az ember, ha van vagy 50 hektár földje, vagy ötven tehene. „Mert ők nem fizetnek áramot, szemetet, vizet, adót...” – mondja néhány ismerősöm idehaza. Lehet. De akkor ki a bolond? Ők vagy mi?

A kamionban sokat gondolkodtam. Azért van mit (vissza)tanulni tőlük. Meg kell tanulnunk újra lazítani egy kicsit, valahogy egy cseppet lelassítani ezt a rohanó életet, élvezni az apró örömöket, s fittyet hányni a világ rútságaira. Meg lehet ezt még ezt tenni?

Visszafelé még egy olyan környéken voltunk, ahol életemben nem jártam. Velika Planánál hegynek felfelé indultunk, s csak a rend kedvéért sorolom el az útvonalat, mert magamnak sem mond sokat: Donja Livadica mellett Žabari, Četereže, Brzohode és Bošnjak után következett Pankovo, ahol csodák csodájára a nagy semmi közepén egy takaros kis bútorgyár van. Nos, ezekben a falvakban a már évtizedek óta külföldön dolgozó hazánkfiai által presztízsből két-háromemeletesre felhúzott förmedvények láthatók csak, más nem nagyon. Az újonnan épített giccses épületek ott pusztulnak szép lassan, mert senki sem lakik bennük, úgy tűnik, a külföldi nyugdíj sem elég ahhoz, hogy valaki visszatérjen a szülőfalujába. De mitől is menne, vagy maradna ott valaki? Megművelhető földterület alig van, az is meredek. Se egy forrás, se egy szőlő, se egy erdei ház, mert az erdő is csak ritkás ott, így hát turizmus sincs, gazdaság sincs, utak is alig. Olyan érzésem volt, hogy ezekről az emberekről még a Jóisten is megfeledkezett. Pedig nincsenek messze a Szávától, az aranyban gazdag Majdanpektől, a borairól híres Kučevótól és a barackosoktól roskadozó Grockától, de még a Duna mentén található Đerdapi Nemzeti Parktól, sőt valójában Belgrádtól sem...

Kinek semmi, kinek meg a bárány! Visszatérve Stopanjához, nem tudtam megfejteni: vajon az ottaniak valóban elfogyasztanak vagy százötven nyársra húzott állatkát naponta, vagy ennek már messzebb ment a híre? Vajon a Belgrád felől a Kopaonikra induló, vagy visszatérő emberek tartják el őket azzal, hogy meg-megállnak egy-két kilóra? Vagy azért lendült fel az ipar, mert a közelben óriási építkezések zajlanak? Lehet, hogy mindezekből egy kicsi. Az idő múlásával meglátjuk. De van egy olyan gyanúm, hogy a stopanjai emberek mindenek után is jókedvűek maradnak. Elvégre bárányt reggelizhetnek!