A tavaszi nap-éj egyenlőség idején vagyunk, amely csendes határvonal: egyensúly a fény és a sötét között. Nem látványos, mégis mélyen hat. Emlékeztet bennünket arra, hogy a világ rendje nem a szélsőségekben, hanem az arányok finom hangolásában rejlik. A mai kor zajában – ahol a gyors ítéletek gyakran megelőzik a figyelmet – különösen fontos lenne megállni ennél a belső mérlegnél.
Közösségben élni ma felelősség, a vajdasági szórványban és tömbben egyaránt. Jó látni, amikor ez nem elvont szó marad, hanem tettekben nyilvánul meg: mélyen megható, amikor egy fiatal, mint a gombosi Kovács Trisztán, ifjú énekesi tehetség jótékonysági esttel fordul saját közössége felé, és a helyi önkéntes tűzoltótestület megsegítésére gyűjt, énidőt, hangot és jelenlétet adva. Amikor egy életmű – mint a bezdáni Panda János kajakozóé, aki nemrég átvette Zombor város Díszoklevelét – nemcsak elismerést kap, hanem irányt is mutat: hogyan lehet hosszú távon, csendben, következetesen építkezni. És amikor egy hely, mint például a csonoplyai Mindenszentek-plébánia, amely lelki, de művelődési térként is működik, hidat képez emberek és értékek között – ahol nemrég a helyi színjátszó csoport újabb előadásának bemutatóját is megtartották.
Közben ott az egyén is, a maga kérdéseivel: vajon mit tehetek én? Talán épp annyit, hogy észrevesszük ezeket a példákat, és nem maradunk kívül. A nap-éj egyenlőség arra tanít: az egyensúly nem készen kapott állapot, hanem közös munka. Bennünk kezdődik, és egymás felé teljesedik ki.
