Ez lett volna az első karácsony, amikor nem sietünk sehová, és úgy tűnt, hogy időben vagyunk. Furcsa mód senki nem volt ideges a családban, nem volt feszültség a levegőben. Azt éreztem, hogy ez másmilyen karácsony lesz. Meghitt, csendes, olyan, amilyennek a decemberi időszakot mindig elképzeljük, de ritkán sikerül megélnünk. Mi a legszűkebb családi körben ünnepeljük Jézus születésnapját. Szerintem a szeretet ünnepének arról kellene szólnia, hogy lelassulunk és megérkezünk egymáshoz. Nem a tökéletes háromfogásos vacsoráról, nem a kifogástalan díszítésről, nem a drága ajándékokról, hanem arról, hogy végre nem rohanunk, és együtt töltjük a szentestét. December 23-án azonban keresztbe tett az élet, pontosabban a rokonok, akik teljesen váratlanul, külföldről megjelentek, méghozzá bejelentés nélkül. Öt éve nem láttuk őket, ők pedig ott álltak mosolyogva az ajtóban. Igyekeztem örülni, hiszen a család újra együtt van, ám közben azt éreztem, hogy ez az idill egy pillanat alatt szertefoszlik. Ünnepekkor nem szeretem a váratlan vendégeket, főleg, ha több hétre jönnek. Ideges lettem, hogy többet kell főzni, sütni, szervezni és pakolni. Az idő, ami végre bőségesnek tűnt, hirtelen elfogyott. A nyugalom kapkodássá változott. Nem az együttlét lett a fontos, hanem az, hogy minden rendben legyen, hogy a vendégek jól érezzék magukat nálunk. Meggyőződésem, hogy akkor is érezhetjük jól magukat, ha nem meglepetés a látogatás és mindenki felkészült.
