Első születésnapját a napokban ünnepelte, mivel egy nyirkos decemberi napon látta meg a napvilágot. Sajnos a testvérei nem élték túl, egyedüli gyermeke volt édesanyjának, aki bőszen igyekezett megvédeni minden gonosz szempártól, de az udvar hidegével nem tudott dacolni. Ezért a konyha lett az otthona, és egy kartondoboz a gyermekszobája, mint oly sok más baromfinak szüleim házában, aki eltévesztette világrajövetelekor az évszakot. Tyütyi már pelyhes csibekora óta felfigyelt az emberi beszédre, az ebédlőasztalról mindig csurrant-cseppent számára valami különlegesen finom falat. Hamarosan kiderült, szép sárga tojótyúk származású hölgy lesz belőle, és anyukámat tekintette barátnőjének. Hosszasan „beszélt” hozzá, így több szempontból is kiérdemelte Petőfi után szabadon, az Anyám tyúkja hivatalos elnevezést is. Miután megerősödött annyira, hogy az udvar vérmes macskái nem nézték könnyű uzsonnának, ki lett költöztetve a konyhából. És ekkor derült ki, hogy Anyám tyúkja teljes identitászavarral küzd. Felháborodva vette tudomásul, hogy a baromfiudvarba igyekeznek száműzni, holmiféle tollas lények közé. Persze rövid idő után kegyelemben részesült, és átköltözhetett az első udvarba. Ahol aztán vígan kapirgált a virágoskertben, és hagyott olykor némi pecsétet maga után a frissen felsepert betonon.
Anyám tyúkja a minap csak úgy belecsípett a békésen szundikáló kutyába, mert az útjában állt. Azaz, feküdt. Szegény jószág kimeredt szemmel vakkantott egyet kínjában, és nem igazán tudta hova tenni a raplis némber agresszióját. Mint ahogy a macskák sem értik, hogy mostanában miért falja fel gyors tempóban előlük a reggelit és a vacsorát. Talán, mert néhány hete nem az anyu eteti, és nem kapja meg a kellő odafigyelést és a személyiségéhez méltó ízeket.
