Szorosra húzom a bundámat magamon. Délre sem engedett fel a csípős hideg. A huzatos állomáson pedig még inkább érezni lehet, hogy közeleg a tél.
Meglepően sokan várakozunk. A tömegből kitűnik egy kislány: 7-8 éves lehet, egy tőle sokszorosan nagyobb utazótáskát támogat. Én még ekkora bőröndöt nem is láttam talán. Kisvártatva kiderül, hogy a jól megtömött táska igencsak súlyos lehet, mert a kislánnyal várakozó anyuka és nagymama együtt húzzák a begördülő busz felé.
A jármű jelzéséből következtetek, hogy az Újvidék környékén levő egyik tanyavilágba tartanak. Többen is megindulnak az állomásról a naponta csak párszor induló járat elé. Mindenki igyekszik a három nő előtt elérni az egyetlen kitáruló ajtót. Úgy tűnik, ezt ők nem bánják, hisz a bőröndöt fel kell cipelni a két magas lépcsőfokon. Felülről a nagymama húzza, alulról az édesanya nyomja, ám még így sem sikerül lépcsőmagasságba emelni. Főként, hogy ugyanazon az ajtón a buszból kifelé törtet egy ereje teljében levő, magas férfi. Nem hatja meg a két nő küzdelme: a tolakodásával még vissza is löki a méretes utazótáskát az állomás betonjára... Odaugrik a kislány: piciny kezeivel próbálja visszatolni a bőröndóriást, amelyet végül a második lépcsőfokra is sikerül felrángatnia a nagymamának, feltolnia az anyukának. Mindezt legalább 20 erőtől duzzadó férfi nézi végig az állomásról.
És én is – szegem le fejem szégyenkezve, miután megállapítom magamban, hogy advent van. Bár ilyenkor lehetnénk figyelmesebbek.
