Nemrég elugrottam egy pékségbe, hogy ott vegyek olyan pékárut, amely máshol nincs. Nem mindig van útközben, ezért gondoltam kihasználom azt alkalmat, hogy épp arra járok. Örömmel léptem be, és mindjárt mondtam is az elárusítónőnek, hogy kérek egy hagymás lepényt. Erre szúrós szemmel rám nézett, majd azt mondta, az nincs, és mikor már épp a sajnálatomat fejeztem ki, kioktatóan közölte, hagymás kenyér van. Az örömöm rögtön halványulni kezdett. Megkérdezhette volna szépen is, hogy a kenyérre gondolok-e. Mondtam volna: igen. Hozzátehette volna mosolyogva, mintegy mellékesen, hogy ők kenyérnek nevezik. Erre azt feleltem volna, ja oké, majd én is ezt teszem. Ezzel a gúnyos, lekezelő megjegyzéssel viszont nem tudtam mit kezdeni. Nem értek a pékárukhoz, nekem lepénynek nézett ki, nem tök mindegy neki minek nevezem?! Nem az a lényeg, hogy megvegyem? Jobb lett volna, ha mogorván rábökök és annyit mondok: azt adja? Nem ez az első eset, hogy a laza vásárlás keserű élménybe fordul át. Egy másik helyen olyan is volt, hogy miután az elárusítónak feltettem egy kérdést a kínálattal kapcsolatban, simán leteremtett, hogy mondjam már mit akarok, mert ők itt három váltásban dolgoznak. Sajnálom, de nem én tehetek róla. Vásárlóként nekem ünnep az, ha megvehetek valamit, ami tetszik vagy amire szükségem van. Szeretném, ha így is érezhetném magamat. Lassacskán tényleg odajutunk, hogy az ember már csak a mesterséges intelligenciától számíthat kedvességre.
