Eddig imádtam a piacon vásárolni. Színes, csábító ilyenkor, kora ősszel az asztalokon a zöldség- és gyümölcsválaszték.
Szombaton jókora összeget levettem a számlámról a bankautomatából, befizettem a számlákat, voltam a gyógyszertárban, a szomszédos kisboltban, majd szintén a szomszédságomban levő piac felé vettem az irányt. Zöldbab, sárgarépa, zöldség, hagyma. – Ne haragudjon, csak 2000 dinárosaim vannak – mentegetőztem, s emlékezetem szerint odanyújtottam egy 2000-es bankjegyet az árusnak. Elővett egy köteg pénzt a zsebéből – közben válaszolgatott a mellettem állóknak, hogy mi mennyibe kerül –, visszaadta az 1520 dinárt, majd rámszólt: – És most kérem a 2000-est. – De hát én már odaadtam, nézze, az a szélső, 2000-es bankjegy az. – Azt most vettem ki a zsebemből. Drága hölgyem, én nem csapom be magát. Maga nem adott nekem semmiféle pénzt! – közölte ellentmondást nem tűrő, emelt hangon. Már mindenki minket figyelt, kínos volt. Mégsem kezdhetem el számolgatni, mennyi pénz van a pénztárcámban. Odaadtam egy – vagy még egy – 2000-est, és elkullogtam. Közben füstölögtem magamban.
Otthon azonnal a pénztárcám tartalmát tanulmányoztam, ám nem lettem okosabb. Kell nekem felelőtlenül mindenütt otthagyni vásárlás után a számlát?! Elkeseredtem, hisz soha senkit nem akartam megkárosítani, igyekeztem mindig becsületes lenni, most pedig nem tudom eldönteni, hogy akaratom ellenére majdnem én károsítottam meg valakit, vagy engem ért anyagi kár. A tanulság: figyeljünk oda vásárláskor, ne kalandozzon el a figyelmünk.
